2017. november 26., vasárnap

Sarah J. Maas - Tüskék és rózsák udvara

Oldalszám: 512
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: A Court of Thorns and Roses
Fordító: Hetesy Szilvia
ISBN: 9789633996751
Országos megjelenés: 2016.12.09
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.
Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

Véleményem: 
Nagyjából egy órája ülök és mondogatom magamnak, hogy "Giger, nem fogod ezt a könyvet az Üvegtrón sorozathoz hasonlítgatni", de csúfos kudarcot vallottam, ezért előre is elnézést kérek. Igyekszem kerülni a spoilereket azzal a sorozattal kapcsolatban is, hátha valaki még nem olvasta és szeretné.

Egy részem imádja ezt a könyvet, még ha nem is minden részletében, a másik pedig haragszik az írónőre és meg akar ütni valamit.
Kezdjük az előbbivel, mert nem akarom már az elején magamra haragítani a népet, szerintem a jövő hét folyamán úgyis megköveznek a Twilight fandom képviselői a tegnapi antifanfictionömért.

Szóval, Sarah J. Maas nem világokat épít, hanem a kisujjából rázza ki őket, aztán értetlenül néz azokra, akik ezzel hónapokat szenvednek.
Egyértelműen tökéletesen érzi magát a tündérek világában, és csak erre az egy szóra, hogy "tündér" komplett sorozatokat képes ráépíteni.
Megmondom őszintén, kicsit tartottam tőle, hogy az Üvegtrón után ilyen téren nem fog tudni ujjat és hasonlóan nagyot alkotni, de sikerült neki. Az ember nem érzi azt, hogy ugyanabban a világban van (pedig itt ennek, lássuk be, nagy volt a veszélye), ugyanakkor egyáltalán nem sikerült gyengére a dolog, ugyanolyan epikus konfliktusok felé haladunk, mint ott. Ráadásul az egésznek nagyon jó a hangulata, néhány lénytől feláll a szőr a hátamon, már az első oldalakon beleborzongtam egy bizonyos eseménybe. Érdekes, izgalmas, szépen leírt.
Szóval a világalkotást ki is pipálhatjuk, le a kalappal.

A karakterek, bár a könyv első kétharmadában furcsán kevesen vannak, kidolgozottak, összetettek, szinte élnek. A könyv utolsó harmadában már a cselszövés és a köpönyegforgatás is megy, fogalmunk sincs, ki mikor mit akar pontosan és miért. Vannak itt háttérsztorik, komplex személyiségek és ebből kifolyólag érzelmek is.

A cselekménnyel az elején egy cseppet elégedetlen voltam, hiányzott az írónőtől már megszokottá vált pörgés és izgalom, de aztán később ez is megérkezett, az utolsó oldalakig húzta az olvasó agyát, hogy most akkor minden állva marad, vagy minden elbukik.

Külön szerettem Feyre kapcsolatát a családjával. Itt ugyanis nem egy idilli családot kapunk, akik szegények, de azért szeretik egymást - szó sincs erről. Feyre anyja meghalt, de gyakorlatilag meg sem gyászolta, az apja miatt mentek csődbe, aki felől akár éhen is halhatnának, a nővéreivel pedig aztán végképp kitekert és groteszk kapcsolata van. Mindenképpen érdekes volt végigkövetni, hogy hogyan dolgozza fel ezt az egészet, és hogy hogyan változnak vagy épp nem változnak a viszonyok.

Az utolsó olyan 180 oldalt egyetlen pózban olvastam végig, mert egyszerűen fizikailag képtelen voltam letenni. Itt ugyanis olyan szinten felpörögnek az események, hogy emberiségellenes bűn megzavarni valakit, aki itt tart az olvasásban. Írónőnk nagyon erősen az érzelmekre, elsősorban a szerelemre helyezte a hangsúlyt, és a kegyetlenkedésről sem feledkezett meg, de mondjuk, hogy ezt már megszoktam a másik sorozata miatt.

A megfogalmazást nagyon szerettem, bár a fordítástól nem egy helyen a fejemet fogtam, de az meg már nem a szerző hibája.
Az ütemezés szintén jól sikerült, legalábbis a főbb események szempontjából mindenképpen. Ha nagyobb fordulatról van szó, akkor meglepően nehéz eltalálni, hogy mikor kell robbantani. Ugyanis sokszor az írók túl korán teszik, és az olvasó csak néz, hogy oké, de akkor engem most innentől miért érdekeljen a könyv, vagy épp túl későn, amikor az ember már azt se tudja, miről van szó, mert már rég elengedte a dolgot. Itt ezzel nem volt gond, minden pontosan akkor derült ki, amikor kellett, és ennek megfelelően nagyot is szólt.

Szóval igen, az a részem, amelyik imádja a könyvet, az ezekért imádja, elsősorban. Na de ott a másik részem.
Megmondom őszintém, a problémáim onnan jönnek, hogy én ettől az írótól többet vártam.
Az Üvegtrónról sem mondtam soha, hogy tökéletes, de egy hatalmas alkotás. Celaena (a mai napig nem tudom elsőre leírni ezt a nevet) egy olyan fajta epikus hős, akinek valahol Katniss Everdeen mellett van a helye, és egy olyan háború részese, ami megállja a helyét a nagy fantasyk között is.
Feyre viszont... Hát, ő meg Feyre. Sokszor egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, és bár a végére nagyot nőtt a szemembe és elismerem, hogy kidolgozott és árnyalt karakter, továbbra sem tudom hova tenni.
Tamlint meg aztán végképp nem. Sarah J. Maas olyan karaktereket vágott elénk az Üvegtrón sorozatban, mint Chaol, Dorian és Rowan, és akkor most a hőszerelmesünk egy szerencsétlen, értelmezhetetlen főúr, akiről elenyészően keveset tudunk.

Ebből jön egyenesen a következő nagy problémám. Hatalmas szerepet kap a szerelmi szál, gyakorlatilag ez áll a középpontban. Ez még nem is lenne baj, jó kis Szépség és a Szörnyeteg feldolgozás - lehetne, ha nem lenne erőltetett. A cselekmény tulajdonképpen megköveteli, hogy Feyre és Tamlin egymásba szeressenek, ezt én értem, de itt valami nagyon félresikerült. Feyre és gyakorlatilag bárki között több a kémia, mint Feyre és Tamlin között.
És ez azért is kár, mert így nyilván Tamlin kapja a legtöbb figyelmet, mint férfi szereplő, pedig Lucien és Rhysand engem speciál sokkal jobban érdekeltek, és élőbbnek is tűntek, mint az előbbi.

Ha a későbbikekben minden olyan jó lesz, ahogy azt ettől az írónőtől várná az ember, akkor vegyétek úgy, hogy meg sem szólaltam. Tulajdonképpen arra is van esély, hogy egyszerűen nem az erőssége a nyitókötetírás. Ezzel már az Üvegtrónnál is voltak gondok, de azért reménykedtem benne, hogy tanult a hibáiból - mindenesetre ha összesen ennyi a gond, akkor ezt még el tudom engedni, semmi sem lehet tökéletes.
De ha a későbbiekben sem emelkedik a színvonal, akkor határozottan csalódott leszek.
És ne értsetek félre, mindettől függetlenül állítom, hogy a Tüskék (mindig töviseket akarok írni) és rózsák udvara egy nagyon jó könyv. Egyszerűen csak az a bajom, hogy Sarah J. Maas ennél sokkal többre képes, és ebben biztos vagyok, mert már megmutatta. Én hiszek benne és csendesen reménykedem - miközben gyűjtögetek a második kötetre, hátha a megjelenésre meglesz az ár fele. Azok a fránya emelkedő könyvárak. 

Borító:
A részletei külön nagyon tetszenek, de az összhatás egy kicsit kaotikusra sikeredett.
Nemrég az egyik barátnőm hívta fel rá a figyelmemet, hogy nem érti, miért nem csinálják azt, hogy a magyar kiadásról leveszik az eredeti címet, és ugyanazzal a betűtípussal odaírják magyarul, mert az lényegesen átláthatóbb lenne, mint a mostani megoldás. Nos, azóta engem is rettenetesen zavar a dolog, és ez itt is megvan.

Kedvenc idézet(ek): 
"Úgy nem tarthatod meg a hatalmat, hogy mindenkinek a barátja vagy."

"Rengeteg időm van, előttem az egész élet. Talán majd arra is rájövök, hogy mihez kezdjek vele."

"– Undorító rohadék vagy.
– Feltétlenül meg kell kérdezzem Tamlintól, hogy ilyen hízelgéssel nyerted-e meg a szívét."

Röviden összefoglalva: 
Meglehetősen sokat kötekedtem, de ez nem jelenti azt, hogy nem ajánlom. Határozottan úgy érzem, hogy ez a későbbiekben sokkal nagyobbat fog szólni, csak a bevezetés sikeredett megint gyengébbre. És a gyengébb itt nem a rosszat jelenti, hanem a Sarah J. Maas szinthez képest gyenge, ami távol áll a rossztól.
Szóval én ajánlom mindenkinek, aki szereti a fantasyt, az Üvegtrón rajongói pedig semmiképp se nézzenek át fölötte, igenis megérdemli a figyelmet.

2017. november 16., csütörtök

Lucinda Gray - Az aranykalitka

Oldalszám: 270
Kiadó: Menő Könyvek
Fordította: Lami Juli
ISBN: 9789634033479
Országos megjelenés: 2017
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenhat éves Katherine Randolph egy virginiai farmon nő fel, így el sem lehetne képzelni számára távolabbi világot az angliai Walthingham-birtoknál. Öröksége folytán azonban belecsöppen az 1820-as évek angol elitjébe, és még arra sem jut ideje, hogy ezt megszokja, amikor bátyja rejtélyes körülmények között meghal. Képtelen elfogadni, hogy baleset történt, majd a következő tragédiát sem. Furcsa látogatók kezdik zaklatni a ház lakóit, és főhősünk számára is egyre több sötét összefüggés rajzolódik ki. Vajon bírni fogja Katherine idegekkel, amíg rájön az igazságra?

Véleményem: 
Én megpróbáltam.
Tényleg megpróbáltam szeretni. Úgy álltam neki, hogy "na most akkor olvasok egy jót a hétvégén". Erre jött ez a könyv, a képembe röhögött, hülyét csinált belőlem, és még be is mutatott.
Pedig még a megjelenése előtt kinéztem magamnak, ugyanis a fülszövege alapján egészen ígéretesnek hangzott.

Mai könyvünk alapján vegyük át még egyszer, hogy mik a legsablonabb sablon YA könyvek összetevői, amelyek folyamatosan húzzák vissza ezt a kategóriát!

1. A főszereplő legyen egy tizenöt és tizenhét év közötti lány, akinek hirtelen megváltozik az élete. Jelen esetben Katherine hatalmas vagyont örököl, és egy óriási angol birtokra költözik egy amerikai tanya helyett.
2. Írjuk az egészet E/1-ben, mert csak úgy lehet igazán irritáló az egész!
3. A főszereplő legyen árva/veszítsen el valakit, aki nagyon közel áll hozzá. Lucinda Gray itt mindenkit felülmúlt, mindkettő megvan, még főszereplőnk kutyáját is kinyírta, biztos ami fix.
4. A főszereplőnek legyen minimum egy, de inkább kettő szerelme, akik természetesen viszontszeretik.
5. A hősszerelmes legyen felettébb titokzatos! Írónőnk itt is túlteljesített, William a 270 oldalból körülbelül húszon szerepel, és akkor már valószínűleg sokat mondtam.
6. A főszereplő legyen mindenkinél okosabb, de senki se higgyen neki, mert az úgy már nem buli. És persze legyen nagyon biztos az igazában, hiába nincs igaza.
7. Legjobb barátnő, aki csak azért van, hogy legyen, vagy, ha olyan a helyzet, egy szerethető, visszahúzódó szobalány. Itt mindkettő megvan, valaki nagyon kitett magáért, tapsot neki!

Ezt az egészet meg lehet fűszerezni még egy langymeleg gonosszal, ügyetlen megfogalmazással, és az elmaradhatatlan Happy End-del.

Ezek után már nem is tudom, mit mondjak.
Valahol fáj ez a könyv, mert én elhittem, hogy jó lesz. Tulajdonképpen az első olyan 50 oldalt még úgy-ahogy élveztem is.
Sőt, ha ezekre az alapokra építene is valamit, akkor rendben lenne a dolog. A 19. század Angliájáért odáig vagyok, a birtoknak és az azt körülvevő erdőnek megvan a maga hangulata, és maga az ötlet, hogy ebből az egészből kanyarítsunk egy krimit, kifejezetten tetszik.
A probléma ott van, hogy ez nem krimi. És nem is a 19. század Angliája.
Van benne némi cselszövés és ármánykodás, no meg egy kis gyilkosság, de az olvasó már a legelején látja, hogy ki a gyilkos és miért - és szörnyen magabiztos főszereplőnk ekkor még csak ott tart, hogy szerinte a bátyja nem megfulladt. Gyanúsítgatunk mindenkit, megy a hisztéria és a mutogatás, holott nem kell Sherlock Holmesnak lenni az ügy megoldásához.

Aztán, elméletileg az 1800-as években járunk, gyakorlatilag ez csak a ruhákból derül ki. A nyelvezete teljesen 21. századi, az írónő egyáltalán nincs tisztában a kor etikettjével és az akkori ember gondolkodásmódjával, no meg a különböző rétegekből származó emberek viszonyával. Felszínesen utánajárt, ami véleményem szerint annyiból állt, hogy megnézett egy (valószínűleg nem túl jó) kosztümös filmet.

Szóval, a könyv papíron történelmi romantikus és krimi. A történelmi és a krimi része egy az egyben hiányzik, kérdezhetnétek, hogy mi van a romantikával?
Nos, ha a másik kettő a nulla szinten van, akkor ez mínuszban.
Főszereplőnk két illetőt is kiszemel magának, szikra egyikkel sincs köztük, de hát ez, úgy tűnik, részletkérdés. A nagy választottról nem hogy nem tudunk szinte semmit, de nem is szerepel. Én vártam, nagyon türelmesen vártam, hogy két mondatnál több erejéig is szerepeljen. Hát, végül is meg is kaptam a dolgot, az utolsó tizenöt oldalon. Ez van, ezt kell szeretni.
Nem mintha eddig kitartott volna az érdeklődésem.
Mindenesetre itt, mint derült égből villámcsapás, elér hozzánk a tény, hogy ezek ketten nagyon szeretik egymást (hogy miért, az nagyobb rejtély, mint hogy ki volt a gyilkos), elcsattan egy csók, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

A fogalmazás egyébként nem hogy nem korhű, hanem úgy egyébként is borzasztó néhol. A kedves szerző elkezd egy mondatot, egészen szépen fűzi egymás után a szavakat, aztán nevetségesen bénán fejezi be. És ez nem egyszer-kétszer történik meg, hanem rengetegszer.

Na és akkor a szereplők.
Egyszer már említettem, hogy nagyon nehéz jó makacs főszereplőt alkotni, mert vékony a határ a szerethető és az idegesítő között. Na hát Katherine-től én eret vágok.
Természetesen nagyon belevaló csaj, hiszen farmon nőtt fel, és természetesen hihetetlenül okos is, ami abban nyilvánul meg, hogy ostobaságot ostobaságra halmoz. Egyáltalán nem tud uralkodni magán, soha semmit nem lát át, legfeljebb csak akkor, ha már késő és egyébként is valaki az orra elé tolta az igazságot. De magabiztossága minden hiányossága ellenére határtalan, úgyhogy legalább biztosan el is követi mindig azt a hibát, amit kigondolt.
A többi szereplő pedig mind csak azért van, hogy legyen. Egyáltalán nem élők, ezek csak papírfigurák, akiket az írónő ide-oda tologat - teljesen céltalanul. Megvan a hőszerelmes, megvannak a gazdag kuzinok, megvan a szerethető, halott testvér, megvan a félénk, szerencsétlen szobalány, és persze megvan a legjobb barátnő is. Akivel egyébként nem tudjuk, miért barátkozott össze a főszereplőnk, mert két mondatot beszéltek, de azért barátnők.

És az a legidegesítőbb az egészben, hogy ez a könyv tényleg lehetett volna jó. Ha lennének árnyalt karakterek, ha a rejtély valóban rejtély lenne, ha a fogalmazás nem lenne ennyire gyatra, akkor ebből lehetne egy jó kis regény. De nem, ehelyett csak a gyatra YA-k tömegét erősíti, amik hozzájárulnak, hogy mindenki lenézze ezt a kategóriát.

Borító: 
Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de tetszik. Van egy hangulata, ami magával ragadja az embert.

Kedvenc idézet(ek): 
"A fájdalom könnyebben elviselhető, ha valakit lehet okolni érte."


Röviden összefoglalva:
Időpocsékolás.
Tény és való, hogy nem hosszú és olvastatja magát, de nincs benne az égvilágon semmi, amiért megérni elolvasni, és még irritáló is. Ha jó történelmi romantikust akartok, akkor olvassatok Outlandert, ha meg krimit, akkor Sherlock Holmest, és kíméljétek meg magatokat ettől.




2017. november 9., csütörtök

Böszörményi Gyula - Leányrablás Budapesten

Oldalszám: 336
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
ISBN: 9789633734407
Országos megjelenés: 2014.12.12.
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Budapest, ​1896.
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.

Véleményem: 
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Giger, aki realizálta, hogy az őszi szünetben három kötelezőt kell elolvasnia. Ennek örömére elment a könyvtárba, kivette ezt a három könyvet, plusz egy negyediket, ami csak megtetszett neki.
Hármat találhattok, melyiket kezdte el olvasni.
Még szép, hogy nem a kötelezőket, elvégre az túl értelmes megmozdulás lett volna.

Ezzel a könyvvel is szemezek egy ideje, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy el is olvassam. Pedig tényleg nagyon érdekelt, mert Young Adult téren a magyar könyvek eléggé... Hát, nem a legjobbak, maradjunk ennyiben (tisztelet a kivételnek), és ez valahogy másnak tűnt.
Nem tudom, hogy pontosan mire számítottam. Nem teljesen arra, amit kaptam - de én rettenetesen örülök annak, amit kaptam.

Ez pedig egy 19. és a 20. század századfordulóján játszódó, magyarországi YA Sherlock Holmes, korhű nyelvezettel, érdekes és kidolgozott karakterekkel és pörgős, izgalmas cselekménnyel. Röviden és tömören.
(Ha valaki leragadt a Sherlock Holmes résznél, ne mondjátok, hogy senki másnak nem tűnt fel a párhuzam, mert nem hiszem el.)

Történetünk 1896-ban kezdődik, amikor is főszereplőnk nővére (ekkor számunkra még teljesen érthetetlen okokból) emberrablás áldozatává válik. Innen Mili szálával folytatjuk, aki 1900-ban Budapestre utazik, nővére után kutatva.
Itt hozza össze a sors Ambrózy báróval, aki hobbiból bűnügyeket old meg, és aki végül a Hangay család esetét is (akarva-akaratlanul) elvállalja.
Természetesen az emberrablásos dolog egyáltalán nem egyszerű, felszínre tör a múlt, Mili sokkal nagyobb veszélybe kerül, mint gondolta - no nem mintha ez őt megállítaná.

Tulajdonképpen nem is tudom, hol kezdjem.
A cselekményt egyszerűen imádtam. Már az elején beszippantott és egészen a végéig fogva tartotta a figyelmemet. Nem túlbonyolított, de nem is unalmas, megvan a maga ritmusa és ez nagyon tetszett.
A következő szerelmes levelet a világnak címezném. Igaz, ami igaz, én nem szeretem Magyarországot. (A kis hazafiatlan) Ettől függetlenül a múlt azért valamilyen szinten itt is érdekel, és az író annyira tökéletesen mutatta be a századforduló Budapestjét, hogy csak tátottam a számat. Nem vagyok pesti, de az utóbbi egy évben elég sokat jártam a fővárosban, és tökéletesen magam elé tudtam képzelni a dolgokat. Egyszerűen odáig voltam a hangulatáért, és le a kalappal Böszörményi Gyula alapossága előtt. Látszik, hogy rengeteg kutatómunka van minden egyes leírás mögött.

Mindehhez jön még a nyelvezet, ami megint csak zseniális. Amennyire én tudom, teljesen korhű, és eleinte kicsit idegen is volt, de aztán nagyon megszerettem. Tetszett, hogy megvoltak a magyar nyelv akkori elemei, és az író ezekkel játszott. A poénokat nagyon szerettem, a könyv kifejezetten intelligens humorral operál.
Még a tájszólások is megvannak, illetve a különböző társadalmi rétegekből származó emberek különböző nyelvi eszközei. Ha valaki fél ettől, ne tegye, szeretni fogjátok.

És akkor a szereplők.
Mili egy meglehetősen makacs és önfejű lány - de jól előadva. Ez az a fajta karakter, aminél vagy nagyon alkot az ember, vagy csúfosan elbukik, mert vékony a határ az irritáló és a szerethető között. Mili egyáltalán nem irritált, szerettem a talpraesettségét, és nem igazán csinált makacsságból hülyeséget. Általában volt értelme az önfejűségének, és egy olyan ember mellett, mint Ambrózy Richárd, szükség is van a határozottságra - főleg, ha az ember nő.
Mili tűrt, amikor kellett, csendben maradt, ha kellett, de igenis a sarkára állt, ha arra volt szükség.
Ambrózy báró egy érdekes történet. Én egy kicsit keveselltem. Jó karakter és tényleg megér egy misét, de egy egészen picit több kellett volna belőle, legalábbis szerintem. Mindenesetre remélem, hogy később jobban megismerjük.
Egyébként egyelőre tényleg egy magyar Sherlock Holmes, de ezt nem kell félreérteni, nem másolásról van szó. Ő is egy különös detektív, aki gyakorlatilag mindent feltesz az aktuális eset megoldásának érdekében, de azért személyiségben bőven vannak különbségek.
És rajtuk kívül még van egy rakat érdekes szereplő. Agáta mama, Kugler Tóni, Terka néni, Schützer Ottó, és a többi, akik szintén teljesen élőnek hatnak, szinte kilépnek a lapok közül, és színesebbé teszik a történetet.

Borító: 
Hát, én nem vagyok odáig érte, de eleve rossz a kapcsolatom az élő-lélegző emberes borítókkal. A cím betűtípusáért se vagyok oda, meg úgy en bloc teljesen más borítót képzelnék el ehhez a könyvhöz. Ez van, nem lehet minden tökéletes.

Kedvenc idézet(ek): 
"Sára és én rémülten néztünk fel a lépcsősor tetejére, ahonnan csillámló üvegcserepek záporától kísérve egy tagbaszakadt, csíkos mellényt, fekete frakkot viselő komornyik gurult lefelé.
– A Szilárd! – sikkantotta a cselédlány, két kezét a szája elé kapva.
Amint a férfi a lépcső aljára érkezett, odafönn Ambrózy báró alakja jelent meg. Richárd elegáns mozdulattal tette fejére a szürke puhakalapját, két ujjával eligazítva annak karimáját. Ezután kényelmesen elindult lefelé, sétapálcájával minden egyes fokra külön-külön rákoppintva, míg végül meg nem állt a földön fetrengő, tört üvegcserepek által összevagdosott, keservesen nyöszörgő komornyik fölött.
– Egyszer és mindenkorra jegyezze meg, fiam, hogy az Ambrózykat sehonnan nem lehet csak úgy kidobni! – mondta hűvös fensőbbséggel, majd a karját nyújtva kivezetett a Jovanovics-villa parkjából."

"– Fáradjon be, Hangay úr.
– Oda? – sápadt el a könyvkereskedő.
– Én majd idekinn őrködöm, és ha jön valaki, kuvikot utánzok.
– A kuvik csak éjjel szól, báró úr! Nappal az olyan madár aludni szokott.
– Sebaj – rántott a vállán mosolytalanul, s tán kissé sértődötten Richárd. – Akkor majd legfeljebb olyan kuviknak hisznek, aki alvászavarban szenved."

"– Mili kedves, ön holnap délelőtt a fiammal együtt felmegy a villa tetőteraszára, hogy madártávlatból csodálhassa meg Pest látképét, s aztán felállva a kő mellvédre, szépen leveti magát a mélybe! Nos, mit szól hozzá, jó lesz így?!"

Röviden összefoglalva: 
Teljes szívemből ajánlom. Állítom, hogy a legjobb magyar YA azok közül, amiket eddig olvastam. Egy remekül felépített könyv, kidolgozott karakterekkel, a kor gyönyörűen van bemutatva, a hangulatáért egyszerűen odáig vagyok. Én nemigen tudtam letenni, szerintem ez egy olyan élmény, amiből nem akartok kimaradni.