2016. november 28., hétfő

Rick Riordan - A titán átka

Oldalszám: 288
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Titan's Curse (Percy Jackson 3.)
Fordító: Acsai Roland
ISBN: 9789633734063
Országos megjelenés: 2013.09.02
Moly.hu: XXX


Fülszöveg: 
Amikor Percy Jackson megkapja Groover segélyhívását, készülődni kezd a harcra. Jól tudja, hogy szüksége lesz erős szövetségeseire, Annabethre ás Tháliára, a félistenekre; valamint hűséges bronzkardjára, Árapályra is… és egy fuvarra a mamájától.

A félistenek Grover megmentésére sietnek, aki – mint később kiderül – fontos felfedezést tett: két félistenre bukkant, kiknek származása egyelőre még ismeretlen, de igen nagy erővel rendelkeznek… De ez még nem minden.

A Titán úr, Kronosz felállítja számukra eddigi legfondorlatosabb csapdáját, és az ifjú hősök majdnem belesétálnak.

A sorozat mulattató, és izgalmas harmadik kalandjában Percynek a legveszélyesebb kihívással kell szembenéznie: a Titán Átkának hátborzongató próféciájával…


Véleményem:
Ebben a részben főszereplőink már gyakorlott hősök, és ráadásul most Zeusz lánya, a fából ismét félvérré változott Thalia is. Percy emiatt egy kicsit háttébe szorítva érzi magát, de nincs sok ideje ezen filózni, ugyanis pörögnek az események, és ami eddig csak a háttérben zajlott, egyre komolyabb problémává válik. Ráadásul Annabeth hamarosan megmentésre szorul, és főhőseinknek másokkal is össze kell fogni, ha mindent meg akarnak oldani - na meg persze a saját kis társaságukban is rendet kéne rakni.

Azt hiszem, arról már eleget ömlengtem, hogy mennyire szeretem ezt a modernizált görög istenvilágot (itt és itt), ahogyan arról is, hogy mennyire jó ennek a sorozatnak az üzenete. Szerintem ezekről felesleges lenne még többet írnom, amit nagyon akartam, azt már elmondtam.

Ennek a résznek a kapcsán inkább a felnövés gondolata foglalkoztatott. Percy itt már nem annyira kicsi, és ezért nyilván egy kicsit másképp fogunk látni mindent.
A "felnőtté válás" sok mindent takarhat. Van, aki ezt hallva arra gondol, amikor betölti a 18-at, van, aki egészen másra. Lehet valaki 18 éves, ha egyszer nem túl érett, és lehet valaki érett, akkor is, ha még nincs annyi.
Szerintem ez leginkább egy fordulópont. Mindenkinél van egy pont, amikor elkezd tudatosan élni. Rájön, hogy lehet saját világképe, és el is kezdi kialakítani, elkezd olyanokban kételkedni, akikben addig vakon bízott, és el sem gondolkodott rajta, hogy miért. Tudatos, megfontolt döntéseket hoz, és gondolkodik. Az én véleményem szerint ezen a ponton lép ki az ember a gyerekkorból.

Főhőseink pedig pont ebben az időszakban vannak. Már nem csak szerencsétlenkednek (hanem néha napján mást is csinálnak), hanem tudatosan, sokszor előre gondolkodva teszik, amit tenniük kell. Ezt mindenki átéli, csak nem pont így. A könyv felnagyítja azokat a problémákat és eltúlozza azokat a helyzeteket, amiket minden átlagos ember átél, amikor megszűnik gyereknek lenni, és mivel az olvasók is javarészt azoknak a soraiból kerülnek ki, akik most kezdenek felnőni, ez egy nagyon jó dolog. A Percy Jackson a fiatalkor különböző szakaszaiban különféle módszerekkel mutatja be újra és újra, hogy senki sem tévedhetetlen, és hogy az a legfontosabb, az határoz meg minket leginkább, hogy hogyan döntünk.

Mindettől teljesen függetlenül, nem ez volt eddig a kedvenc részem. Először is: Annabeth iszonyatosan hiányzott. Ő egy olyan eleme ezeknek a könyveknek, ami egy igen méretes űrt tud hagyni maga után, ha nincs jelen. Másodszor pedig: az előző részekhez képest nekem egy picit nyomasztónak tűnt. Igaz, hogy ez nem feltétlenül rossz, de attól még nekem annyira nem jött be.
Viszont olyan elemek is voltak, amik jobban sikeredtek, mint bármi az előző könyvekben. A nyomasztóbb hangvétel ugyanis egyfajta "megkomolyodást" is hoz magával, ami nem ártott. (Most ez egy cseppet úgy adja ki magát, mintha magam ellen beszélnék, de nem erről van szó.)
Eddig is látszott, hogy a kisebb kalandok mellett itt valami egészen más, sokkal nagyobb dolog is van készülőben, és most végre elkezdünk ezzel foglalkozni - márpedig ez több komolyságot igényelt.

A stílus még mindig nagyon jó. Rick Riordan ért a fiatalok nyelvén, és képes szükséghelyzetekben is poénkodni, ugyanakkor nem nézi hülyének az olvasóit, és nem ragad meg ezen a viccelődős szinten.
A magyar fordításban pedig még mindig sok a hiba, de hát mit lehet tenni.

A végét egy kicsit sajnálom, bár a jóslatos része szerintem azért kiszámítható volt. A másik már nem annyira, legalábbis a könyv nagy részében egészen biztosan nem, és én nem nagyon örültem neki. Nem akarok spoilerezni, nem az a baj, hogy béna megoldás, vagy hasonlók, hanem egyszerűen én nem így képzeltem a dolgokat.

Karakterek: 
Percyt egyre jobban szeretem. Mint ahogy említettem, már nem az a gyerek, aki az első részben volt. Sokkal összetettebb karakter lett belőle, szerethető és szórakoztató, ráadásul még mindig megmaradt annak a szerencsétlen, néha kissé béna és értetlen félvérnek, aki volt. Egy remek példakép, mert megvan a sötét oldala, de nem hallgat rá, és megmutatja, hogy mindig rajtunk áll, hogy milyen emberek leszünk. Lehet, hogy nem tehetséges mindenben, lehet, hogy gyakran egy csiga gyorsabban száguld, mint amilyen sebességgel ő kapcsol, de elboldogul, mert mindent belead, és egy nagyon jó ember.
Thalia egy érdekes karakter volt. A probléma ténylegesen az, hogy túlságosan hasonlóak Percyvel, és nehezen fértek meg egymás mellett. A maga módján mindkettőjük egy jó hős, csak együtt nem alkotnak valami jó csapatot. A végére azért megtanulnak összedolgozni, és ez megint csak egy jó üzenet.
Grover pedig egy kicsit kevésbé érett, mint volt, nem hogy előre haladt volna, de hát ennek is megvan a maga oka. Engem szórakoztatott.
Kaptunk új szereplőket is, és ez nagyon jól jött. Kell néha egy kis vérfrissítés. Zoét az elején annyira nem bírtam, de aztán egyre jobban megkedveltem. Rendszeresen érződik a viselkedésén, hogy mennyi idős, és ez tetszett. Nicoval nem tudom, mi lesz, de kíváncsi vagyok rá, mert a végén nagyon sajnáltam.
Luke pedig még mindig piszkálja a fantáziám, és egy kicsit előrébb is jutottunk vele kapcsolatban, de még mindig úgy érzem, hogy van még itt mit megtudni.

Borító: 
A régebbi szerintem annyival jobban néz ki, mint a mostani... Örülök, hogy én még úgy vettem meg. Az új színvilága nekem nem passzol ehhez a részhez, az első borító viszont talán eddig a legjobb. A betűtípust is visszasírom, meg magát a kép stílusát is. Hát, gusztus dolga. Kinek mi.

Kedvenc idézet(ek):
"A napisten megköszörülte a torkát, és színpadiasan felemelte a karját:
     Fű üt át a havon.
     Artemisz most könyörög.
     De klassz vagyok.
    A hallgatóságára vigyorogva várta a tapsot.
    – Az utolsó sor csak négy szótagból áll – akadékoskodott Artemisz.
    – Valóban? – töprengett az isten.
    – Igen, mit szólnál ehhez a variációhoz: „De beképzelt vagyok”
    – Nem, mert ez meg hat szótag. Hmm – motyorgott magában.
    Árnyék Zoé felénk fordult:
    – Apollón isten haiku-mániás lett, mióta Japánban járt. Ez még mindig sokkal jobb, mint amikor Limerickből tért vissza. Ha még egy limericket végig kell hallgatnom, ami így kezdődik: „Volt egy istennő Spártából…”
    – Megvan! „Isteni vagyok”. Ez öt szótag – bólintott a fickó, és nagyon elégedettnek tűnt magával."

" – Ki vagy te?
    – Percy – kezdtem a bemutatkozáshoz, amikor az egyik csontváz megfordult. – …mennem kell.
    – Milyen név az, hogy Percy Mennemkell?!"

"– Árész szerény értelmi képességei ellenére most az egyszer a lényegre tapintott.
– Végre! – mondta Árész, aztán leesett neki a tantusz, mit is halott az imént. – Hé, várj egy pillanatig! Ki vagy te, hogy degeneráltnak nevezz?!"

Rövid összefoglalás: 
Szerintem nem nagyon van mit mondanom. Akinek az első kettő tetszett, annak szerintem felesleges ajánlgatnom, mert nélkülem is elolvassa. Aki pedig nem olvasta az első kettőt sem, az nyugodtan kezdjen bele a sorozatba, ha éppen nincs mit olvasnia. Talán akik nagyon nem szeretik a fantasyt, azok nem lennének oda érte, de egyébként sokaknak tetszhet. Én odaadnám azoknak egy kisebb gyerekeknek is, akik nem nagyon szeretnek olvasni, mert talán ez majd megmutatja nekik, hogy ez amúgy nem egy rossz dolog.



2016. november 21., hétfő

Amy Ewing - Az Ékkő

Oldalszám: 368
Kiadó: Maxim
ISBN: 9789632617183
Országos megjelenés: 2016
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Az Ékkő egyenlő a gazdagsággal, a szépséggel és a hatalommal. De vannak lányok, akik számára nem jelent mást, csak a szolgaságot.
Violet a Lápon született és nevelkedett, és genetikai adottságai képessé teszik rá, hogy ő hordja ki az Ékkő egyik előkelőségének gyermekét. A Tó Hercegnője egy aukción vette meg Violetet, aki hamar megtanulja az Ékkő csillogó felszíne alatt rejtőző brutális igazságot. El kell fogadnia a csúf valóságot, és meg kell próbálnia életben maradni.

Véleményem:
Ismeritek a Hervadást? Talán egy páran. Na és a Párválasztót? Na, azt szerintem már többen.
Keverjük össze a kettőt (amik amúgy egyébként is eléggé hasonlóak) és már meg is kaptuk Az Ékkő világát. Egy tipikus tinédzser-barát, lányosított, de mégsem kellemes jövő. Amolyan visszafogott, szerelmes típusuknak való disztópia. Láttunk már ilyet.

A cselekmény egyébként nem nagy durranás. Ebben a szokás szerint elfuserált, kasztosított világban él főszereplőnk, Violet, akinek mágikus képességei vannak, és ezért néhány lányhoz hasonlóan képes rá, hogy kihordja az Ékkőben élő, gyakorlatilag nemes családok egy gyermekét. Violet persze a legszegényebb kasztba tartozik, és nem kérdezik meg tőle, hogy akar-e más helyett gyereket szülni. Felfedezik, tanítják, majd eladják ez egyik legfontosabb nemesi családnak, és ennyi.
Violet ebbe nem szándékozik beletörődni, és folyamatosan a szökésen agyal, mindemellett bekever a politika és egy (spoiler) rettentően felesleges, értelmetlen és elrontott szerelmi szál.

Nagyjából ennyi. És egészen biztos, hogy most nem leszek se kedves, se tapintatos, de azért várjátok ki a végét.
Először is: annyi elcsépelt elem van ebben a könyvben, hogy az fáj. Nagyon sokszor nem az a baj, hogy sablon - hanem az, hogy ezen a sablonon kívül nincs semmi. Kis túlzással akár azt is mondhatnám, hogy ha olvastad a Párválasztót és a Hervadást, akkor ezt is olvastad. Gyúrd össze a kettőt, és már meg is vagy.
A világa, első ránézésre érdekesnek tűnik, de amikor azt várná az ember, hogy ezt elkezdjük boncolgatni is, akkor nem történik semmi. Megragadunk egy alap, vázlatos szinten. Az ötlet jó, de a kivitelezés pocsék. Vannak itt társadalmi rétegek, és bejön a mágia is, látjuk az elnyomást, folyik az emberkereskedelem, és ez eddig még jó is, már kezdtem beleélni magam, hogy jön egy érdekes és új jövőkép, de aztán nem jött. Mint amikor már látod, hogy a jön a busz, már készíted a bérleted, majd lerobban, és ott marad örökre, száz méterre tőled. (Az elmúlt két hétben alig ment az agyamra a tömegközlekedés.) Igazából én ezt nem mondanám disztópiának, mégis mindenhol annak sorolják be. Szerintem akkor sem az, ugyanis az égvilágon semmit nem közöl arról, hogy a világ hogyan jutott oda, ahol éppen van és miért. Tudjuk, hogy jön a víz, meg hogy milyen ennek a területnek, vagy minek nevezzem a felépítése, de arról fogalmunk sincs, hogy hol van, vagy hogy nagyjából mekkora.
Aztán. Van X család az Ékkőben, de semmiképpen sem több mondjuk 100-nál, és minden családban maximum két gyerek lehet. Ennek ellenére évente körülbelül 200 lányt adnak el, és mindet meg is veszik. Akárhogy számolok, ez nem jön ki.
És nem ez az egyetlen logikai buktató, de végül is mindegyik elnézhető, ha az ember a történetre, meg egyebekre koncentrál.

A cselekmény egy része úgy-ahogy megáll a lábán. Néha egy kicsit untam, de igazából nem túl hosszú a könyv, és mivel már látjuk, hogy valami készül a háttérben az elnyomás ellen, ezzel a részével ki voltam békülve.

Ami kiverte a biztosítékot, az a szerelmi szálnak csúfolt valami.
Erről a könyvről már távolról ordít, hogy csak és kizárólag azért van benne szerelmi szál, mert a kedves írónő kötelező elemnek ítélte.
Innen üzenem, hogy nem volt az. Sőt. Ennél nagyjából bármi jobb lett volna.
Valamikor a könyv háromnegyede felé bejön Ash, akiről tudjuk, hogy rossz a sorsa, és valamiért természetesen első látásra egymásba szeretnek a főszereplőnkkel. De ezen kívül az égvilágon semmi nem derül ki róla, és az írónő még arra sem veszi a fáradságot, hogy kifejtse: most ebből tulajdonképpen hogy is lett kapcsolat? Hamu (Ash) persze ott van, és megbélyegeztük hősszerelmesnek, meg egyszer össze is fekszik Violet-tel, de ez minden.
Valaki legyen olyan kedves, és juttassa el a YA írok agyáig, hogy szerelmi szál nélkül is lehet ám jó könyvet írni, mert mostanában valahogy ezt egyik sem így gondolja. (Tisztelet a kivételnek).

És fáj a dolog, mert a könyvben egyébként vannak értelmes gondolatok. Elmélkedik egy kicsit az emberiségről, ahogyan azt egy disztópiától (vagy jelen esetben egy disztópiáak csófolt valamitől) elvárhatjuk, és felhozza a méltóság, az alapvető emberi büszkeség és tartás témáját. Annyira mélyen nem megy bele, de nekem ez is elég volt hozzá, hogy elkezdjen járni az agyam.
Voltak itt pozitívumok, és volt egy hangulata is.

Sokat gondolkodtam róla, hogy hova fusson ki ez a vélemény itt a vége felé. Mert élveztem az olvasást, függetlenül attól, hogy egy-két gyengébb pontja már-már felháborítóan rossz volt. Amolyan... kényelmes könyv. Nem tudom ezt jobban megfogalmazni. Élvezi az ember olvasni, mert a főszereplő ölébe hullanak a tökéletes életkörülmények, de még mindig van oka lázadni, és meg is teszi. Párválasztó. Ugyanaz, vagy legalábbis hasonló az érzés, csak míg abban jó volt a szerelmi szál, és maga a világ is kidolgozottabb, itt kicsit olyan, mintha hanyag lenne az írónő.
Nem tudom azt mondani, hogy felesleges elolvasni, mert egy lazázós délutánon szerintem jól tud esni. Én a Moly-os vélemények alapján sokkal többet vártam tőle, és talán ez volt a legnagyobb baj.

A stílus, a fogalmazás nem túl nagy extra. A mágia használatának leírása nagyon tetszett, talán az a legjobban sikerült rész az egész könyvben, de egyébként inkább az átlagos kategóriába sorolnám.


Karakterek: 
Violetet tudtam kedvelni. Nem azt mondom, hogy mély nyomokat hagyott bennem, de nem kaptam tőle minden második oldalon idegbajt, és a körülményeket tekintetbe véve, ez már önmagában is egész jó.
Néha valóban túlzásba vitte a drámázást és a makacskodást, de tetszett, hogy sokszor tudta, hogy hol a határ. Ez az, amit a legtöbb hősnő az ehhez hasonló könyvekben képtelen felfogni: az erős akarat jó dolog - egy bizonyos pontig. Azon a ponton túl már ostobaság, és felesleges hisztéria.
A Tó Hercegnője volt még érdekes karakter. Merev és számító, de azért néha látjuk, hogy ő is emberből van. Örültem, hogy nem egy egyszerű zsarnok lett belőle, aki a velejéig gonosz és kész.
És itt jön a következő nagy probléma: el is fogytak az értékelhető szereplők. Garnet érdekes lehetne, de nagyon keveset kapunk belőle, pedig látszik, hogy van ott még valami. Hamu csak azért van, hogy legyen szerelmi szál, Raven pedig a megszokott legjobb barátnő szerepét tölti be, aki szintén csak azért van, hogy legyen.

Borító: 
Elmegy, bár az eredeti szerintem ezerszer jobb. A Maxim nem igazán van ott borítók terén. Valamennyire visszaadja a könyv hangulatát, de engem nem sikerült megnyernie.

Kedvenc idézet(ek): 
"Megpróbálom elképzelni, milyen lehet, ha a hangommal nem fejezhetném ki magam, és belém hasít a felismerés, hogy ma este pontosan ez történt velem. És egyáltalán nem volt az ínyemre."

"– A remény értékes dolog, nem? – mondja csendesen. – És mégsem méltányoljuk, amíg el nem veszítjük."

Rövid összefoglalás: 
Ha a Párválasztót, vagy a Hervadást olvastad, és tetszett(ek), akkor azt mondom, hogy egynek elmegy. Én jól éreztem magam olvasás közben, és bár nem lettem gazdagabb túl sok mindennel, volt egy kellemes délutánom.
Ha viszont ez alapján nem vonz annyira, mert te csak a mélyebb tartalmú könyveket szereted, akkor nyugodtan kihagyhatod, nem veszítesz sokat.


2016. november 15., kedd

On Sai - Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

Oldalszám: 288
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
ISBN: 9789632459851
Országos megjelenés: 2012.12.17
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Calderon ​​kapitány nem mindennapi férfi. Egy jóképű, ifjú főnemes, aki eldobta a rangját egy lányért. Csakhogy a lány meghalt, így Calderon öngyilkos akar lenni. Úriember nem temetkezik hitelbe. Calderon másodkapitányi állást szeretne egy űrhajón, hogy egy kényelmes urnára gyűjtsön, de döbbenetére a kapitányi munkakört kapja meg. Vajon miért sóz rá a Flotta egy hatalmas űrcirkálót, amit nem tud vezetni? Milyen Játszma folyik körülötte? Mit kavarnak a nemesek a háttérben? És mit kezdjen Tainával, a csinos japán kadétlánnyal, akiből árad a narancsillat? És aki a parfüm per légköbméter arányt is képes kivizsgálásra felterjeszteni? Taina szamuráj családok leszármazottja, és ugyanúgy űzi a Játékot, vagyis más manipulálását, mint Calderon. Bármit megtenne, hogy az űrben maradhasson, hiszen odahaza nagyapja már férjet keres számára. A lány útmutatást kér az Ősanyáktól, de a jóskövek veszélyre és halálra figyelmeztetik. Mire rájönnek, mi folyik a háttérben, csak önmagukra számíthatnak, és a kettejük között kialakult érzékeny kötelékre. Vajon elég jó játékosok, hogy szavak nélkül is megértsék egymást? És Taina elég ügyes ahhoz, hogy a kapitányt rávegye a túlélésre?


Véleményem:
Olyan érdekes, hogy On Sai-nál a címek fantáziadússágát illetően csak két véglet létezik, és semmi más. Vagy nagyon jó, találó, egyedi, és már önmagában is szórakoztató, vagy silány. Csak nézzük meg ezt a könyvet, majd nézzük meg a Scar-t, és szerintem máris érthető, hogy miről beszélek.

Ebben a könyvben már megint sci-fi-t játszunk, és az űrben találjuk magunkat. Calderon egy igen különös szerzet, már a legelső oldalon egy öngyilkossági kísérlet közben ismerkedünk meg vele. Egy főnemesi család leszármazottja, de ezt igen hamar képes elfelejteni, amikor egy nő kerül a képbe - csakhogy mire megismerjük, ez a nő halott.
Calderon azonban nem lesz öngyilkos, ugyanis egy halál körül sok a költség, ő pedig nem hagyhatja itt ezt a világot úgy, hogy nem oldja meg ezeket a pénzügyi problémákat előre. Állás után néz, és nagy meglepetésére kapitány lesz egy űrcirkálón, amit mellesleg nem tud vezetni.
Persze ez nem elég, a háttérben minden mozgásban van, és őt sem véletlenül ültették a kapitányi székbe.

Az On Sai könyvekkel érdekes viszonyban vagyunk. Én néha nagyon szeretem őket, de ha épp olyan hangulatom van, úgy érzem, soha többet nem akarok elolvasni egyet se. Ez leginkább azért van, mert az írónő egyes stílusjegyei nagyon tetszenek, mások viszont nagyon nem.

Az viszont kétségtelen, hogy azok közül, amiket eddig olvastam, ez tetszett a legjobban. Kellőképpen humoros, jó a világa, és Calderont nem tudnom nem szeretni.
Az egyik legjobb pontja - és a fókusz is ezen van elsősorban - a Játék, azaz a manipuláció. Calderon mestere ennek, és nem ő az egyetlen a könyvben. Érdekes látni, hogy milyen messzire juthat egy ember, ha manipulálja a körülötte lévőket. Gyakorlatilag szinte bármit elérhet, de a könyv felveti a kérdést: megéri? És a karakterek erre a végén úgy válaszolnak, hogy nem, nem éri meg. Én pedig egyetértek velük, és szerintem ezzel a legtöbben így vagyunk. Lehet, hogy jó pozícióba kerülhetünk, lehet, hogy meggazdagszunk, híresek leszünk, de senki sem fog istenigazából szeretni. Sőt, még csak ismerni sem. Azok az emberek, akik manipulálnak másokat, mindenkinek más arcot mutatnak, és valószínűleg egyik sem a sajátjuk. Calderon tulajdonképpen már úgy érzi, el is veszítette a saját arcát, és csak a maszkok maradtak. Hogy lehet ebből kimászni?

A világ tetszett, de olvastam már jobban felépített sci-fi-t is. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem üti meg azt a szintet, amit szerintem egy ilyen könyvnek meg kell - bőven megüti. Csak azt mondom, hogy nem kiemelkedően zseniális. A hatalmi berendezkedésről még szívesen olvastam volna egy kicsit, de talán majd a második könyvben.

Amit szeretek On Sai stílusában, az a humor, és ez talán ebben a könyvében van jelen leginkább. A legjobban azokat a jeleneteket bírtam, amikor Calderon és Taina valamiért közös légtérbe kényszerültek. Hát még ha Taina szemszögéből olvashattam. Akkor ugyanis nem tudtam, mi jár pontosan Calderon fejében, és ettől még szórakoztatóbb lett.
Amit viszont nem bírok, az a túlzott szexualitás. Nem konkrétan szexjelenetek vannak - illetve, nem csak azok - hanem egy-két szereplőnek olyan gondolatai vannak, hogy az már sok. Elviselem én az ilyet, de itt egyszerűen undorítóan van megírva. És ez volt a Scar-ban is, és ugyan enyhébben, de az Apa, randizhatok egy lovaggal?-ban is voltak hasonló dolgok. Nekem nem valósághűbb lesz tőle a könyv, hanem helyenként gusztustalan. Szerintem ilyenre az égvilágon semmi szükség, főleg nem ennyire, de embere válogatja. Sokan a Szürke ötven árnyalatát is elolvasták. Önszántukból. Ki mit szeret olvasni.

A cselekmény végig lekötött. A könyv eléggé karakterközpontú, de azért az írónő nem feledkezett meg róla, hogy az úgy önmagában nem lenne elég, ha lenne egy, vagy kettő erős karakter, akik néha elmennek dolgozni, meg haza, és ennyi. Ha sci-fi, akkor legyen némi kaland is. Bár az első felében nem történik olyan sok minden, szükség volt egy bevezetésre, szóval az nem nagy probléma. Ott még a karakterek bemutatásán és összeismertetésén van a hangsúly.
A legvége viszont nekem egy egészen picikét összecsapottnak tűnik. Minden oda torlódott fel, aztán olyan "gyorsan zárjuk le" hatással történnek még dolgok, és vége. Nem függővég, hanem összecsapás. Legalábbis szerintem, de ez sem vészes.
A szerelmi szál finom és nőies, de ennek örültem is. Ha valakinek most halt meg a felesége, és még öngyilkos is akart lenni emiatt, akkor nem áll neki azonnal nőzni, amint emberek közé kerül. Remélhetőleg.

Jó volt látni a különbséget egyes kultúrák között. Taina egészen más családból származik, és ez meg is látszik rajta. Ugyan nem egészen ért egyet a hagyományaikkal és a család elvárásaival, némelyiket igenis követi, betartja. Calderon háttere megint egészen más, de ez nem jelenti azt, hogy nem találják meg a közös hangot.

Az szinte biztos, hogy el fogom olvasni a következő részt. Ugyan megvannak a maga hibái, nekem több érvem szól a folytatás, mint a megállás mellett.

Karakterek:
Claderon úgy jó, ahogy van. Közel sem tökéletes - sőt. Eleinte tipikusan az az ember, akivel nem is akarok szóba állni, mert messziről kiabál róla, hogy nem az egyenességéről híres. De megvan benne a hajlam a jóságra, csak kicsit fel kell keverni körülötte a dolgokat, és már elő is jön. Tetszett a jellemfejlődése, mert legbelül végig ugyanaz az ember maradt, csak útközben növesztett gerincet csak a hozzáállását alakította át. Intelligens, végtelenül szórakoztató, és kétségtelen, hogy nélküle ez a könyv veszett ügy lenne. Rajta keresztül látjuk, hogy minden tulajdonságunkból lehet kihozni jót és rosszat is. Az már csak rajtunk múlik, hogy melyiket választjuk.
Elég erős karakternek kell lennie ahhoz, hogy egy egész könyvet vigyen el a hátén majdnem egyedül, de sikerült. Állítom, hogy a legjobb On Sai karakter azok közül, akikkel már volt szerencsém összefutni.
Taina szimpatikus, de engem valahogy nem nyert meg. Nekem egy kicsit talán kevés is volt. Nem tudtam sem megkedvelni, de problémáim sincsenek vele. Olyan semleges. Néha kevésnek tűnt a háttér információ, holott ő lenne az egyik főszereplő. Mindenesetre még nem mondtam le róla, és a Calderonnal folytatott párbeszédei nagyon tetszettek. Kíváncsi vagyok, mi lesz vele a következő részben.
Oregon admirálist sikerült egy kicsit megkedvelnem, de inkább nem teszek elhamarkodott kijelentéseket, mert eddig nem sokat kaptunk belőle. Akit még szerettem, az Hegamon. Kicsit még sajnáltam is azért, amit Calderon művelt vele - elvégre, ha jobban belegondolunk, Hegamonnak teljesen igaza volt, hogy nem akart egy hozzá nem értő kapitányt maga fölött tudni. A módszereiért néha azért haragudtam rá, de azt hiszem, a végén kompenzálta a hülyeségeit.

Borító: 
Nem vagyok oda érte túlságosan. Nekem nem adja vissza a könyv hangulatát, és a férfi rajta talán egy ici-picit hasonlít Calderonra, de tényleg csak egy kicsit. Szerintem nem ilyen a kiállása.

Kedvenc idézet(ek): 
"– … A vezérlőben tilos a bőgés és a parfümhasználat…
– Utóbbit nem korlátozhatja, uram – szúrta közbe nyugodtan Taina.
– Ó, ebben téved! A fejfájás csökkenti a munkavégző-képességemet.
– Ez nem bizonyított. Valószínűleg a koncentrációtól függ.
– Hozzak orvosi igazolást?
– Inkább kérek a parancsnokságtól statisztikát az ideális parfüm per légköbméter arányról. Az kevésbé szubjektív – felelte szemrebbenés nélkül a lány.
– Helyes – felelte hidegen Calderon. – Még ma küldje el!"

"– Elég fiatal lehetett, a maga hangja sem öreg. És ilyen hülyeség miatt halni akar? Micsoda korcs, elkényeztetett nemzedék ez!
– Tudja mit? Inkább ugorjon! – csattant föl Calderon."


Rövid összefoglalás: 
Ajánlom. Ha valaki még nem találkozott On Sai könyvvel, de érdeklődik irántuk, akkor javaslom, hogy ezzel kezdje. Nem mondom, hogy bekerült a kedvenceim közé, de akiket meg lehet nyerni egy ilyen erős karakterrel, annak egészen biztosan tetszeni fog. Olvastatja magát és remekül lehet rajta szórakozni.
Ha viszont már olvastál az írónőtől, és nagyon nem tetszett, akkor szerintem kihagyhatod, mert ugyanazok a stílusjegyei, és nem is fognak megváltozni.




2016. november 9., szerda

Benjamin Alire Sáenz - Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Aristotle and Dante Discover the Secrets of the Universe
Fordító: Benedek Dorottya
ISBN: 9789633993255
Országos megjelenés: 2015.12.04
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Dante ​​tud úszni. Ari nem. Dante magabiztos és könnyen szavakba önti érzéseit. Ari nehezen boldogul a beszéddel és kétségektől szenved. Dante belemerül a költészetbe és a művészetekbe. Arit a börtönben lévő bátyjával kapcsolatos gondolatok nyomasztják. Dante világos bőrű. Ari árnyalatai sokkal sötétebbek.

Úgy tűnhet, mintha Dante lenne az utolsó ember, aki képes lebontani a falakat, amiket Ari maga köré emelt. Ám mindezek ellenére, mikor ők ketten találkoznak, különleges kötődés alakul ki közöttük. Rávilágít életük legfontosabb igazságaira, és segít rájönniük, milyen emberek akarnak lenni.

Azonban útjuk során hatalmas akadályokba ütköznek, és csak akkor tudnak megerősödve túljutni rajtuk, ha képesek hinni egymásban és a barátságuk erejében.

Véleményem:
Fantasztikus érzés az, amikor egy könyv tud valami egészen újat mutatni. Itt nem egy érdekes történetre, vagy egy nagyon egyedi karakterre gondolok, hanem arra, amikor elolvasol egy könyvet, és csak azt tudod mondani, hogy "hát, ilyet még tényleg nem láttam".
Számomra az Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában pontosan egy ilyen könyv.

A cselekmény nem túl pörgős, vagy érdekes, de ez is szándékos, és fontos. Ari és Dante tizenöt évesek, amikor találkoznak az uszodában. Dante felajánlja, hogy megtanítja Arit úszni, és ezzel elindít valamit, amit nagyon nehéz megmagyarázni.
Mindkét fiú különleges, egyedi, más. Ráadásul éppen arra készülnek, hogy kamaszokból felnőttekké érjenek. Mi történik velük? Miért? És mi történik a világgal?

Egyszerűen gyönyörű ez a könyv. Értelmes, elgondolkodtató, és kegyetlenül őszinte tud lenni. Ráadásul egy olyan témával foglalkozik, amiről szerintem nem beszélünk eleget. Így legalábbis egészen biztosan nem. A könyv egyik (ha nem A) legfontosabb témája a homoszexualitás.
Pont akkor volt egy nagyobb vitám a szüleimmel a témáról, amikor elkezdtem olvasni. Épp ültünk az asztalnál, aztán az egyik öcsém elkezdett nyavalyogni, hogy milyen gusztustalan dolog már az, ha valaki meleg. Én persze azonnal kioktattam, hogy ez egy teljesen természetes dolog, és mennyire rossz, ha valaki nem képes elfogadni, és ezt még hangoztatja is, méghozzá elég gyakran. Tulajdonképpen az utóbbi része a szüleimnek szólt, akiket általában nem zavarja az sem, ha más emberek között vagyunk, simán kijelentik, hogy mennyire természetellenes dolog a homoszexualitás, és hasonlók.
Néhány blogger ugyan felnyitotta a szemem, hogy ez azért van, mert ők egy teljesen más generáció, akik teljesen más körülmények között nőttek fel, én még mindig nem békültem ki ezzel a helyzettel. Főleg, hogy nem ők az egyetlenek. Sőt.

Ez a könyv elvileg YA, de szerintem pont, hogy a már felnőtt generációnak is el kellene olvasni, mert ők azok, akik nehezebben barátkoznak meg a témával.
Láttunk már filmeket, amikben mellékesen megemlítik, hogy amúgy melegnek lenni nem könnyű, vannak ilyen könyvek is. De ez egészen más, ugyanis konkrétan két olyan fiú a főszereplője, akik csak most döbbennek rá, milyenek is valójában, és próbálnak megbarátkozni a helyzettel. És míg Dante viszonylag jól veszi az akadályt (azért nem zökkenőmentesen, de nem is olyan rosszul), addig Ari nagyon nehezen ismeri be maga előtt, hogy ő bizony fiúba szerelmes. Az ő szemszögéből nézhetjük végig az egészet, és a történet végére új értelmet nyer a "szerelem" kifejezés. Mire elértem a feléhez, tudtam, hogy ez a könyv szinte bárkit meg tudna győzni arról, hogy a szerelem és a szeretet fantasztikus érzések, és sok mindentől függenek, de nemek pont nem ilyenek. Kell a kölcsönös tisztelet, az őszinteség, a másik elismerése és a bizalom, és ha mindez megvan, akkor kialakulhat egy igazán jó kapcsolat. Nem számít, ha valaki valamiért más, mint a tömeg, mert ha te szereted, akkor onnantól az a legfontosabb. Csak az számít, és ezt a könyv eszméletlenül jól mutatja be.
És nem csak a szerelmet. Nagyon fontos szerepet kap a szülő-gyerek kapcsolat is. A két fiú szülei nagyon fontos szereplők. Ari a saját családját nézve jön rá az élet nagy dolgaira, többek között arra, hogy mindenki emberből van, mindenkinek vannak titkai, mindenki találkozik nehézségekkel, és nincs olyan, hogy valaki tökéletes, mert igenis megvannak a maga hibái - de a jó tulajdonságai is. Az író tökéletesen mutatja be azt az időszakot egy kamasz életében, amikor rájön, hogy a szülei is voltak olyan idősek, mint ő, és hogy valójában nagyon is hasonlítanak rá, csak idősebbek, és több dolgot éltek meg. Egy kisgyerek sokáig nem látja, hogy ő is ugyanolyan ember, mint a szülei, viszont ahogy felnő, szépen lassan rájön.

A könyv konkrétan a homoszexualitást tárgyalja, de szerintem ugyanúgy szól a többi másságról is. Azok az emberek, akik érezték már magukat kívülállónak, egészen biztosan magukra fognak ismerni. Elvégre annyian vannak, akik valami miatt elütnek a többségtől. Lehet ez azért, mert kicsit más a gondolkodásmódjuk, vagy csak egyszerűen más dolgokat szeretnek csinálni a szabadidejükben, mint a legtöbben, és máris előfordulhat, hogy különcnek érzik magukat. Sőt, szerintem már mindenki érezte magát annak. És a könyv most a különc énünket szólítja meg. Megnyugtatja, hogy nem baj az, ha más, sőt, kimondottan jó, és amíg mi élvezzük az életet, addig minden rendben van.

A stílus, amiben mindezt megírja, megint csak egyedi és szép. Ennek a könyvnek minden egyes sorát idézni lehetne, komolyan mondom. Sok a párbeszéd, de nem véletlenül. Mindennek megvan a maga jelentősége, minden egyes szónak komoly súlya van. Minden mondatnak van egy érdekes üzenete, ami semmiképp sem hétköznapi, és megéri rajta gondolkodni. Olyan dolgok ezek, amikbe magunktól nem feltétlenül gondolunk bele, és csak ezeket a szavakat olvasva jövünk rá, hogy egyébként milyen fontosak.

Ez a könyv számomra rengeteg dolognak új jelentést adott. Magának a szeretetnek, az elfogadásnak, és az élet értelmének. Van egy világnézetem, ez pedig itt fogta magát, és szépen beleépült.
Állítom, hogy az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam.

Karakterek:
Hihetetlenül erősek.
Ari az a tinédzser, aki folyamatosan dühös az egész világra, de maga sem tudja miért. Érzi, hogy valami más benne, és nem teljesen olyan, mint az iskolatársai, de nem tudná megmondani, hogy pontosan mi. És igazából nem csak azért más, mert meleg, hanem egyébként is érdekes gondolkodásmódja van, ráadásul rettentően koraérett. Nagyon megkedveltem, mert nem egy tulajdonságában magamra ismertem, a gondolatait pedig valami fantasztikus volt olvasni.
Dante majdnem ugyanannyira a szívemhez nőtt. Neki is más a világlátása. Nem olyan, mint Ari, de épp ez a jó bennük. Dante sokkal érzékenyebb tud lenni, és első ránézésre kevésbé tűnik zárkózottnak. De egyébként csak azok előtt nyílik meg, akikben teljes mértékben megbízik, és ilyen emberekből nincs túl sok.
A szülőkért szintén odáig vagyok meg vissza. Mind a négy szülőnek megvan a maga története és személyisége. Ők is különleges emberek, és mind mást képviselnek. Össze sem lehet hasonlítani őket néhány YA könyvbeli szülővel. Törődnek a gyerekeikkel és teszik, amit egy szülőnek tenni kell, de ugyanakkor azt is látjuk, hogy ők is emberből vannak, érzelmekkel, véleménnyel, gondolatokkal, rémálmokkal, sebekkel, és minden egyébbel, ami ezzel együtt jár.
Igazi emberi kapcsolatokról olvashattam. Volt itt szeretet és szerelem, volt itt szomorúság, volt itt bűntudat, volt itt az égvilágon minden, ami emberi. Ezeket a szereplőket egyszerűen nem lehet nem szeretni, és ha minden könyvben csak fele ilyen jól összerakott karakterek lennének, már akkor is én lennék a legboldogabb élőlény a Földön.

Borító:
Ebbe is szerelmes vagyok. Tökéletesen visszaadja a könyv hangulatát, a betűtípust pedig külön imádom. Már akkor tetszett, amikor még azt sem tudtam, mi ez a könyv, csak megláttam Moly-on. Egyelőre könyvtári példány van nálam, de egészen biztos, hogy ezt nekem meg kell szereznem, és akkor majd nézegethetem, amikor akarom. Mert akarni fogom, ez biztos.

Kedvenc idézet(ek):
"Ahogy mondtam, Ari, nem mindig cselekszünk helyesen, tudod? Nem mindig a megfelelő dolgot mondjuk. Olykor úgy tűnik, mintha túlságosan fájna, mintsem szembe tudjunk nézni valamivel. Úgyhogy nem nézünk vele szembe. Egyszerűen nem nézünk oda. De attól még nem múlik el, Ari."

"Ja, mindenféle tragikus okom megvolt rá, hogy sajnáljam magam. Az, hogy tizenöt voltam, nem segített. Néha úgy gondoltam, hogy tizenöt évesnek lenni a legnagyobb tragédia mind közül."

"Miért nevetünk? Miért érezzük magunkat egyedül? Miért vagyunk szomorúak és zavarodottak? Miért olvasunk verseket? Miért sírunk egy festmény láttán? Miért forrong a szívünk, amikor szeretünk? Miért szégyenkezünk? Mi az a dolog a gyomrunk legmélyén, amit vágynak hívunk?"

"Elvárom másoktól, hogy elmondják, hogyan éreznek. De abban már nem vagyok olyan biztos, hogy ezt a gesztust viszonoznám is."

"Szörnyűbb dolgok is vannak a világban annál, mint hogy egy fiú a fiúkkal szeret csókolózni."

"Néha azt hiszem, hogy soha nem fogom magamat megérteni."

Rövid összefoglalás:
Olvasd. Általában nem mondok ilyet, mert mindenki mást szeret, és próbálom azoknak ajánlani a könyveket, akiknek a legnagyobb valószínűséggel fog tetszeni, de most azt mondom, hogy mindenki olvassa el nyugodtan. Ha épp van egy kis szabadidőd, vagy nem tudod, mit olvass, vagy csak meglátod a könyvtárban, nekem mindegy, a lényeg, hogy szerintem ez egy olyan könyv, amit sokaknak kéne ismerni.


2016. november 7., hétfő

Rick Riordan - A szörnyek tengere


Először is, úgy gondoltam, hogy a blogon is megünneplem a karácsonyt (persze még nem most azonnal, csak kellenek az előkészületek, különben minden az utolsó pillanatra marad, az meg úgy nem gyerebe), és az ünnep alkalmából a kedves olvasók választhatnak ki egy könyvet (vagy akár könyvsorozatot), amiről (valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva) nagyon szeretnék látni a véleményemet.
A menetrend a következő:
Ez alatt a bejegyzés alatt hozzászólásban, vagy akár a blog (meglehetősen kihalt és elhanyagolt) Facebook oldalán tehettek javaslatokat. Lehet ez valami olyan könyv/könyvsorozat, amiről jött már hideg-meleg, és nem tudjátok, belekezdjetek-e, lehet ez valami nagy kedvenc, amiről szívesen olvasnátok még egy kicsit... Akármi, amihez hozzá tudok jutni valahol. Annyit kérnék, hogy lehetőleg azokat a könyveket kerüljük el, amiről már írtam, mert felesleges lenne még egy bejegyzés egyazon mesterműről.
Ha ez megvan, akkor jövő hét eleje felé kiírok egy szavazást, ahol az általatok javasolt könyvekre/könyvsorozatokra lehet szavazni.
Természetesen annak esek neki, amire a legtöbben szavaztok, és a bejegyzés, vagy sorozat esetén bejegyzések karácsony táján érkeznek.

Erről egyelőre ennyit, várom a javaslatokat. És akkor térjünk rá az aktuális könyvünkre.

Oldalszám: 256
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: The Sea of Monsters
Fordító: Acsai Roland
ISBN: 9789632450971
Országos megjelenés: 2009.10.15
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Percy Jackson új éve az iskolában meglepően nyugodtan indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába.
Ám amikor az osztály ártatlan meccse élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok, hogy is mondjam… kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csupa rossz hírt hoz: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük…

Véleményem:
Görög mitológia. Az.
Ezzel a sorozattal kapcsolatban megállás nélkül azon gondolkodom, hogy mégis miért érdekel ennyi embert a téma. Miért tetszik ez nekünk? Szerintem talán azért, mert egy egészen más teremtéstörténet, mint amit a kereszténységgel kapcsolatban mindenkinek meg kell tanulni az iskolában. Az istenek ebben az esetben valahogy sokkal emberibbnek tűnnek, ráadásul a körülöttük forgó események is sokkal izgalmasabbak és változatosabbak. (Mielőtt valaki kötekedni kezdene, eszem ágában sincs belekötni a keresztény vallásnak, csak azért hoztam fel, mert kicsit kapcsolódik a témához.)
És ez az isten-világ a Percy Jackson könyvekben csak még közelebb kerül hozzánk. Változatos, kreatív, sokszor vicces. Sok mindenkinek eszébe juthatott volna egy ilyen világban ifjúsági könyvet írni, de hála az égnek Rick Riordan csapott le a lehetőségre. Azért hála az égnek, mert ő remekül használja ki a lehetőségeket, képes látványosan írni (ha értitek, mire értem), nem untatja a tizenegy-két éves gyereket sem, de azért nem lebutítottak a leírások.

Most, hogy ezt így szépen a közepébe vágva leírtam, ugorjunk vissza arra, hogy tulajdonképpen nagyjából mi is van ebben a könyvben.

Szóval, Percy ebben a részben már kicsit gyakorlottabb, mint az elsőben, ugyanis egy ideje benne él az istenek, félistenek, és egyéb mitológiai lényeg világában. A problémák egy különös álommal kezdődnek, majd egy szörnytámadással folytatódnak, és itt még korán sem értek véget. Főhősünknek meg kell mentenie Grovert, egyik legjobb barátját, de a Félvér táborban is kritikus a helyzet, neki pedig meg van kötve a keze.
Percy nyilván megoldja az utóbbi problémát, és saját elhatározásából indul útnak, de semmi sem megy könnyen. Ha Polüphémosz szigetének meglátogatása nem lenne elég, Luke is munkálkodik a háttérben, méghozzá igen nagy és problémás dolgokon.

Na most.
Nekem ez a rész valamiért jobban tetszett, mint az első. Valószínűleg azért, mert a mitológiai háttérnek az a része, amivel dolgozik, egy kicsit jobban érdekel. És mert párhuzamosan olvastam az Odüsszeiával.
És egymás mellett látni a kettőt valami hatalmas élmény volt. Mert nagyon sokszor a helyszín, az ottani szörnyek ugyanazok, csak egy egészen más korban íródott a kettő. Polüphémosz szigete, Kirké istennő, a bezárt szelek... Nagyon sok párhuzamot lehet vonni. Ugyanaz a világ, csak más korban, más által megírva.

De ha ezt félreteszem, a cselekmény még akkor is sokkal jobban tetszett, mint az első résznél. Csúcs, hogy Percy nagyon sokszor nem azért kerül ki a bajból, mert olyan nagyon jó hős, hanem mert bénázik. Még mindig itt van az az igen szép és jó üzenet, hogy mindenki lehet hős a maga módján.

Percy most is rendszeresen küzd saját magával is. Már érezhetjük, hogy a nagy triász egyikének fiaként többre hivatott, mint egy átlagos félvér, de még mindig nem ez van a középpontban. A legtöbb problémát lelki síkon jelenleg Tyson jelenti. Tyson ugyanis küklopsz, és főhősünk féltestvére, amit nem tud azonnal elfogadni. Előjön belőle egy kicsit az önzés, és tulajdonképpen nagyon sokat küzd ellene. Ez egy olyan gyermeki dolog, ami mindenkinél jelentkezik, de csak akkor van gond, ha a gyerek nem győzi le a későbbiekben sem.
Valljuk be: egy minimális önzés mindeniben van. De amíg le tudjuk győzni, és nem hagyjuk elhatalmasodni, addig semmi probléma.
Percy szépen veszi az akadályt, üzenve ezzel a fiatal olvasóknak, hogy milyen irányba kéne menni. Mert lehet, hogy Tyson nem okos, és nem is valami világra szóló szépség, de attól még jó "ember". Számít a genetika, fontosak a körülmények, de hogy pontosan milyen emberek akarunk lenni, azt csak mi döntjük el, és csak rajtunk múlik, hogy ezt sikerül-e eléri. Percy ezzel találja szembe magát - senki sem fogja a kezét, az érzéseivel neki kell megküzdeni, neki kell uralkodnia felettük.

Külön tetszik, hogy ezekben a könyvekben minden korosztály találhat valamit. A kisebbek azt, hogy vicces, izgalmas, és egy új, mesebeli világot mutat be, a nagyobbaknak pedig már ad egy kis gondolkodni valót ezen kívül is.
Ráadásul úgy vezet be a görög mitológiába, hogy azt még az is élvezheti, akinek annyira nem áll közel a szívéhez ez a téma.

Jó látni a szereplők kapcsolatát is. Annabeth például már akar folyamatosan mindent egyedül csinálni, végre ténylegesen a barátjaként tekint Percyre, és megbízik benne. Ha ebből szerelmi szál lesz, akkor kedvem lenne vállon veregetni az írót, mert ilyen szerelmi szálakra van szüksége a fiatal olvasóknak. Már említettem Tysont, és a Percyvel való kapcsolata is jól meg lett írva, de mindemellett még ott van Annabeth is. Ő ugyanis sokkal nehezebben fogadja el a küklopszot, mint Percy, és ugyan nem látjuk olyan részletesen, hogy hogyan barátkozik meg a gondolattal, hogy Tysont lehet ám szeretni is, de így is érezni, hogy ez egy nehéz folyamat.
A könyv ezzel is üzeni, hogy nem olyan könnyű az elfogadás, mint ahogy azt mondják, de attól még lehetséges. Csak tenni kell érte.

Az istenek megjelenítését pedig imádom. Sőt, nem csak az istenekét, hanem az egyéb szörnyekét is. Minden modernizált, elvégre miért pont egy isten ne legyen képes haladni a korral? És bár a világot nem találom annyira zseniálisnak, mint a Harry Potter, vagy A Gyűrűk Ura esetében, de azért itt is nagyon szívesen élnék, és nem panaszkodhatom. Nem azt mondom, hogy nem elég kidolgozott, félre ne értsetek. Csak egy kicsit más kategória.
Meg hát ez sokkal inkább szól gyerekeknek is, mint a másik kettő, és nyilván nem kell őket hülyének nézni, de azért egy ilyen világot szerintem sokkal szívesebben fogadnak be. A könyv fantasztikusan beszéli a nyelvüket.

De csak hogy kötekedjek is, azért itt sem volt minden tökéletes.
Illetve, ez valószínűleg inkább a magyar fordítás hibája, de sokszor akadtam bele kitekert, teljesen értelmetlen mondatokba. És szóismétlésbe, amit egy bizonyos mértékben még csendesen tűtök, mert hát mindenki hibázik, de ez már nem az a bizonyos mérték. És míg ez az utóbbi egyszerűen csak az agyamra megy, az első kimondottan zavaró lehet. Mert meg lehet érteni a kitekert mondatokat is - a szövegkörnyezetből. Csak ha a mondatnak önmagában nincs értelme, az szerintem probléma.
De ez valószínűleg tényleg csak a magyar fordítás, szóval nem az író hibája.

Ó igen, és még valami: az utolsó csavarért - konkrétan az utolsó egy szem rövidke mondatért - kedvem lenne kitekerni valaki (mondjuk a kedves író) nyakát. Miért jó az, ha egy függővég ennyire függővég...?

Karakterek: 
Percy továbbra is szerethető, és bár sokat fejlődött, még mindig gyerek. Ez persze nem baj, sőt, kimondottan jó, hogy Rick Riordan tud gyerekfejjel is gondolkodni, csak a jelleméről nem lehet sokat elmondani, mert még alakulóban van. Tulajdonképpen még mindig nem tiszta, hogy hogyan is viszonyul az istenekhez, kíváncsi leszek, hogy hogyan tovább. Engem már megvett magának, és nagyon ajánlom, hogy ne induljon rossz irányba.
Annabeth az egyik kedvencem. Okos, karakteres, de megvannak a rossz tulajdonságai is. Például rettentően bizalmatlan másokkal szemben, és néha túlságosan is magabiztos. Az önbizalom lehet csodálatos és borzalmas dolog, a mértékétől függően. Annabeth ezt néha hajlamos elfelejteni.
Mindenesetre én nagyon kedvelem, és imádom a barátságukat Percyvel. Ami talán nem marad sokáig barátság, de most még fiatalok, és egyértelműen az.
Grover ugyan nem szerepel olyan sokat, de még mindig kedvelem a jó szívéért.
Tyson már az elején szimpatikus volt, viszont a butaságával nehezen küzdöttem meg. Érettem Percy problémáját, maradjunk ennyiben.
Nem azt mondom, hogy nem látom a jóságát, hanem azt, hogy valószínűleg nekem is megfordult volna egy-két olyan dolog a fejemben, mint főhősünknek. Nem azért, mert küklopsz, hanem mert nem valami okos. És tudom, hogy nem tehet róla, de akkor is. Pont ezért jó ez a szál - tökéletesen meg lehet érteni azt, amin Percy keresztülmegy féltestvérével kapcsolatban.
Kheirón szerintem az egyik legszerethetőbb karakter, és erre csak most jöttem rá, pedig ebben a részben annyira nem is szerepel sokat. Tipikusan az a bölcs, idős, jóindulatú támogató.
Illetve nagyon érdekel, hogy mi lesz Luke körül. Én az első részben szerettem (egy darabig), és igazából egyelőre nekem még most is úgy tűnik, hogy nem az az igazi gonosz karakter, hanem csak szimplán eltévelyedett. Na de majd meglátjuk.


Borító:
Az egész sorozaté tetszik, de megmondom őszintén, ennek a résznek a legújabb borítójával nem vagyok kibékülve. A régebbi szerintem ezerszer jobban néz ki. (Csak azt mi az istennek kell ráírni az összesre, hogy "Stephenie Meyer ajánlásával".)
Nekem egyébként egy harmadik, azaz a filmes borítóval van meg, mert amikor rendeltem, így volt a legolcsóbb, én meg le vagyok égve. Mindenesetre az a legfontosabb, ami belül van, na.

Kedvenc idézet(ek):
"    Hatszor-hétszer majdnem meghaltunk, de ez a fal veszélyességéhez képest egyáltalán nem olyan rossz arány. Egyszer az egyik kiszögellés csúszott ki az ujjaim közül, és fél kézzel kapaszkodva himbálóztam a tizenöt méternyi mélység fölött, alattam meg tűhegyes sziklákat ostromoltak a hullámok. De szerencsére sikerült felhúzódzkodnom. Másszor meg Annabeth csúszott meg egy mohafolton. Szerencséjére a talpa megakadt valamiben, ami megakadályozta a továbbcsúszást. Szerencsétlenségemre az a valami az én arcom volt.
    – Bocs – makogta.
    – Ugyan, semmiség – mondtam nagyvonalúan, mintha minden vágyam az lett volna, hogy megkóstolhassam Annabeth cipőjének ízét."

"– Nos, nem… vagyis igen… szóval mégsem.
  – Imádom az egyértelmű válaszaidat."

"– Ez az én végzetes hibám. Mindaz, amit a szirének felvillantottak. Ez az én hübriszem.
Csak pislogtam.
– Arra a barna kulimászra célzol, amit a vegák a kenyérre kennek?
– Nem. Az a humusz. A hürisz még annál is rosszabb.
– Mi lehet rosszabb a humusznál?"


Rövid összefoglalás: 
Ha az első rész tetszett, akkor szerintem megéri folytatni, mert hozza ugyanazt a szintet, sőt. Nekem ez egy kicsit jobban is tetszett. Egyébként mindenkinek tudom ajánlani a sorozatot, kivéve talán azokat, akik nem szeretik a fantasyt.
A filmeket viszont ha jót akartok, messzire kerüljétek el. Igaz, én csak az elsőbe kezdtem bele, de olyan negyed óra elég volt hozzá, hogy megállapítsam, ez káros az egészségemre, és jobb nekem nélküle. Köze nincs a könyvhöz, és még rossz is. És ha én ezt tizenöt perc után ilyen határozottan állítom, akkor higgyétek el, hogy nem viccelek.




2016. november 3., csütörtök

Young Adult könyvek és olvasók

Volt egyszer egy kérdőív.
Ezt a kérdőívet azért dobtam össze, hogy mások véleményét is felhasználva hozzak össze egy bejegyzést a YA könyvekről, mert úgy éreztem, a téma már megköveteli, hogy beszéljünk róla.
Ez eddig mind szép és jó, eddigi kérdőíves tapasztalataim alapján arra gondoltam, hogy majd bejön maximum 300 válasz, és az azért már szép arány egy blogos közvélemény kutatáshoz.
Csakhogy a helyzet az, hogy 700 válasznál zártam le az egészet. Kereken.
Csak mert azzal könnyebb dolgozni, egyébként még lett volna fél óra, de már amúgy sem nagyon szállingóztak a válaszok... Ha valakitől mégis elvettem a lehetőséget, akkor azért jövök egy bocsánatkéréssel.

Na de akkor. (Ezek az értelmes mondatok...)
A YA (bár emlegettem így, ez inkább csak billentyűzeten keresztüli nyelvbotlás) nem egészen egy műfaj, inkább kategória. Manapság elég népszerű, és ugyan sokan mondják, hogy az Alkonyat széria indította el, ez így egy az egyben baromság.
YA könyvek már viszonylag régóta vannak, csak nem mindig hívtuk így őket.
Aztán. Van olyan téveszme is, miszerint a Young Adult könyvek egyenlőek az ifjúsági könyvekkel, ami megint csak nem igaz, bár vannak átfedések. Az ifjúsági könyvek elsősorban 10-14 éves korig aktuálisak, a YA könyvek pedig 13 és huszonakárhány között. Itt nincs konkrét határ (bár az ifjúsági könyveknél sincs, az is csak egy amolyan útmutató), inkább az a fontos, hogy az illető mind szellemileg, mind lelkileg mennyire érett, illetve konkrétan milyen könyvről van szó, mert azért ezen a kategórián belül igen széles skálán mozognak az alkotások komolyság és összetettség szempontjából.

Útközben erről még bőven fogok beszélni, de akkor azért nézzük meg a közvélemény kutatás eredményét is.

Az első kérdés az volt, hogy a kérdőívet kitöltő kedves személy milyen idős.
Elég sokan, pontosabban a 700 személyből 307-en (kerekítve 44%) 14 és 17 között van. Őket követik a 18-24 évesek 272 fővel, aztán a 25 év felettiek 85-tel, végül pedig a 11-13 évesek voltak legkevesebben, pontosabban 36-an, ennél fiatalabb vállalkozónk nem volt. Megjegyzem, ez utóbbi egyáltalán nem probléma, sőt, ugyanis biztos vannak kivételek, akik sokkal érettebbek a korosztályuknál, de nagy átlagban ezek a könyvek nem nekik valók.
Szerintem ez az eredmény annyira azért nem meglepő. Én 13 voltam, amikor elkezdtem YA könyveket olvasni, illetve néha a Harry Pottert is ebbe a kategóriába sorolják, de az necces. Mindenesetre én ettől a sorozattól kattantam rá úgy istenigazából az olvasásra, és az még bőven 13 éves korom előtt volt.
Tehát a 14-17 évesek vannak a legtöbben, de azért a 18-24 évesek is szép számmal képviselik magukat. Már az előbb említettem, hogy ez szerintem abszolút ember és könyvfüggő. Milyen a hangulatod, mire vágysz olvasás közben, milyen az adott könyv...
Mert például egy Obszidián féle könyvtől (bocsánat, de ebben lesznek ilyenek) a falat kaparom, és szerintem egy bizonyos kor fölött ezzel nagyon sokan tudnak azonosulni, de egy Éhezők Viadalát nem egy jócskán felnőtt ember is szívesen elolvas. Én például alig bírtam visszaszerezni a saját példányomat kedves édesanyámtól, aztán még én vigasztaltam őt, amikor vége lett. YA és YA könyv között hatalmas lehet a különbség, és azért is gyűlölöm, amikor valaki általánosít.

A második kérdés megint csak nem túl bonyolult: Sokat olvasol?
Ezt szerintem mindenki el tudja dönteni saját maga. Szándékosan nem számokkal kérdeztem, ugyanis mindenkinek mást jelent a sok, mindenkinél mások a körülmények.
563 fő, azaz a kérdőívet kitöltők 80%-a igennel válaszolt, őket követik azok, akik nem sokat, de nem is keveset, tehát olyan közepes mértékben olvasnak. Ők vannak 128-an, a keveset olvasók pedig 8-an. A "nagyon keveset" lehetőséget senki sem választotta.
Szerintem ez egy szép eredmény. Megnyugtatja a lelkemet, hogy vannak még olvasó emberek. Én azon a véleményen vagyok, hogy bizonyos szempontból ebben a világban, ahol szépen lassan elhatalmasodik fölöttünk a technika, majdhogynem mindegy, hogy ki mit olvas, csak olvasson. Nyilván vannak nagyon extrém körülmények, amikor azt mondom, hogy az a könyv az égvilágon semmire nem jó, és tényleg csak árt, de azért ez viszonylag ritka. Az olvasás, ha már mást nem is csinál, de legalább magát az olvasást gyakoroltatja veled, ami egy-két velem egykorú szintjét látva egyáltalán nem probléma. A gondok ott kezdődnek, amikor egy könyv tudat alatt káros gondolatokat ültet el egy olvasóban. Tessék már eltiltani Stephenie Meyert az írástól.
Aki pedig keveset olvas, az is olvas. Lehet, hogy nincs rá ideje, vagy valami hasonló, de az is lehet, hogy mást fontosabbnak tart - ezért pont úgy nem lehet elítélni senkit, mint ahogy azért, ha könyvmoly.

Az általad olvasott könyvek mekkora része YA könyv? 

Itt már jobban megoszlik a nép. 220 személynek majdnem az összes, 184-nek több, mint a fele, 165-nek nagyjából a fele, 107-nek kevesebb, mint a fele, 24 fő pedig csak alig olvas YA-t.
Megint elmondom, hogy mindenki azt olvas, amit akar. Én azt mondom, hogy YA könyvekkel kezdeni az olvasást, nem feltétlenül rossz dolog, sőt. Egyfajta bemelegítés. Utána viszont nem árt továbblépni. Ezzel nem arra akarok kilyukadni, hogy le kell állni az olvasásukkal, hanem arra, hogyha valaki szeret olvasni, akkor annak érdemes mást is a kezébe venni, különben rengeteg dologról marad le. Egy eleve felnőtteknek írt könyvben gyakran több minden van, és nem árt az időben is visszatekintgetni, mert az irodalom kortalan. Rengeteget meg lehet tudni az emberiségről csak abból, ha elolvasol olyan könyveket, amiket más korban írtak. Én a nyelvezetben is szeretek gyönyörködni (mondjuk az egyik osztálytársam konkrétan röhögőgörcsöt kapott, amikor az Odüsszeia nyelvezetéről áradoztam), és nem jó dolog egy területen leragadni, ha olvasásról van szó. Ezt nem azért mondom, hogy bárki felett ítélkezzek, hanem egy tanács.
Személy szerint nem tudom, mikor fogok leállni a YA könyvek olvasásával. Azt is el tudom képzelni, hogy nem állok le, csak egyre kevesebb lesz belőlük a várólistámon. Mert hát Young Adult, de van nem egy kortalan darab ebben a kategóriában.

Szerinted milyen könyveket takar pontosan a YA kifejezés?
Igen Bobo. Passz. (Azért volt egy-kettő válasz, amiről meg tudom tippelni, hogy ki írta. Bobo még a nevét sem volt lusta közölni.)
Annyira nem lep meg, de elég kevés jó válasz érkezett. Illetve nem is ez, hanem inkább arról van szó, hogy sok a téveszme. Leginkább azért, mert ezzel nem nagyon foglalkozunk, csak sok könyvre rávágjuk, hogy Young Adult, aztán le van rendezve.
Fentebb már írtam ezzel kapcsolatban pár dolgot, de még maradt egy-kettő, amiről lehet beszélni.
Először is, elég sokan írtátok, hogy fantasy könyvek, csodás elemek vannak bennük, stb. Ez igazából elég messze áll a valóságtól, mert ugyan sok fantasy YA könyv van, de ugyanúgy akadnak sci-fi és krimi könyvek, ahogyan romantikus és drámai darabok is. Sőt, a helyzet az, hogy nagyjából minden műfajban megtalálhatók.
Aztán: minden, aminek tinédzserek a főszereplői. Ez azért nem igaz, mert nem egy olyan könyv van, aminek tinédzserek, vagy akár kisebb gyerekek a főszereplői, és mégsem sorolhatók ebbe a kategóriába. Abban viszont már van valami, hogy a YA könyveknek szinte mindig fiatalok a főszereplői. Vannak kivételek, de valóban nagyon kevés.
Tulajdonképpen ezeknél a könyveknél (most a jobbakra gondolok) az a lényeg, hogy megvan egy olyan cselekmény, ami még mindenképpen követhető egy 14 éves számára is, ezen kívül van még egy olyan üzenet, ami ennek a korosztálynak szól, és érthető, elgondolkodtató, illetve sokkal erősebb érzelmek. Elvégre ne feledjük: a célközönségben éppen dúlnak az érzelmek, dolgoznak a hormonok. Ez a korosztály minden érzelmet nagyon intenzíven él meg, gyakoriak a hangulatingadozások, épp ezért szívesebben merülnek el egy olyan szereplő gondolataiban, aki szintén ezeket éli meg.
A cselekmény nem lebutított, hanem csak egy kicsit könnyebben feldolgozható (kivéve, amikor mégsem), és a szereplők attól még ugyanolyan jól kidolgozottak, mint egy felnőtteknek szóló regényben. A téma viszont más - olyan dolgok jönnek fel, amik a tizenéveseket és a fiatal felnőtteket foglalkoztatják. És itt nem feltétlenül szerelmi ügyekre kell gondolni, hanem nagyon sokszor bizony eléggé komoly dolgokra, nem egyszer olyanokra, amiken magunktól nem feltétlenül gondolkodnánk el, pedig ilyenkor kéne.
Itt most persze azt festettem le, hogy milyenek az ideális YA könyvek, amikből sajnos kevesebb van, mint a... hát, az elrontottakból, de mostanában azért szaporodnak, és ez elég biztató.
A kedvenc YA könyveim mind adtak nekem valamit. Egy karaktert, akire fel tudok nézni. Egy témát, amin órákat tudok agyalni. Egy helyzetet, ami megmutatja, hogy tulajdonképpen milyen szerencsés is vagyok. Egy üzenetet, amin szintén tudok gondolkodni, és ami hozzáadott valamit a világnézetemhez.
Az utóbbival kapcsolatban nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos, hogy az a könyv úgy legyen megírva, úgy közvetítse az üzenetét, hogy az olvasó tudjon dönteni. Mert ebben a korban nagyon, de nagyon könnyű befolyásolni az embereket, és ha egy író - még akkor is, ha csak tudat alatt, és nem is egészen szándékosan - ezzel él vissza, az konkrétan bűn.
Ez igazából kicsit problémás, mert ha belefutsz egy ilyen könyvbe, és nem veszed észre, hogy mi van, akkor már meg is történt a baj. Persze egy huszonévest nem olyan könnyű befolyásolni, sőt, nem egy esetben egy 14 évest sem, de még így is marad bőven olyan ember, akinél ez már nem olyan biztos.
És ilyenkor jönnek a maradandó károsodások. Nem egy elrontott YA sugallja, hogy a nő a férfi alá van rendelve, vagy hogy a méltóság valójában nem is szükséges dolog, nem bízhatsz a szüleidben, stb.


Egy 0-5-ig terjedő skálán, ahol a 0 az "utálok-kal", az 5 pedig az "nagyon szeretek-kel" egyenlő, mennyire szeretsz YA könyveket olvasni?
379 fő, azaz 54% adott egy ötöst, 227 fő egy négyest, 74 fő egy hármast, 11 kettest, 4-en egyest, és 5 személy a nullát választotta.
Nálam ez nagyon könyvfüggő, mert a kategóriában ugyanúgy vannak fantasztikus alkotások, mint borzalmasak. Egy Fallent például nem lehet egy lapon emlegetni egy Hamis herceggel, mert a kettő ég és föld, és míg az egyik szerintem semmilyen pontnak nem felel meg, amit az előző kérdésnél említettem, a másik bőven eleget tesz minden elvárásnak. Lehet velem kötekedni, én igazából mindenki véleményére nyitott vagyok, és senki sem áll szándékomban megsérteni (ettől függetlenül heti egyszer minimum sikerül), nekem így könnyebb szemléltetni, ha hozok példának konkrét könyveket.
Aki nagyon kicsi számot választott, de esetleg annyira mélyen nincs benne a témában, annak tudok ajánlani néhány könyvet. Hamis herceg, Vörös Lázadás, Skorpió vágta, Delírium, A nyertes átka - ha ezeket nem olvastad, hanem inkább olyanokat, mint az Obszidián, a Csitt, csitt, az Alkonyat, stb., és az utóbbiak nem tetszettek, akkor az előbb említettek sokkal nagyobb valószínűséggel fognak. Egészen más kategória.
Ha pedig az előbbiek is megvoltak, és még mindig nem vagy oda a YA könyvekért, akkor ez nagy valószínűséggel nem a te kategóriád, amit szerintem mind meg tudunk érteni.

"A Young Adult könyvek olvasásától még nem lesz valaki könyvmoly." Mennyire értesz egyet ezzel az állítással?
330 fő szerint van benne valami, de nem teljesen igaz, 285-en egyáltalán nem értenek vele egyet, 85-en pedig teljes mértékben igaznak gondolják.
Feltettem egy olyan kérdést, amire én nem tudnék válaszolni. Az én szememben az a könyvmoly, aki teljesen odavan a könyvekért és az olvasásért, és ebben leli örömét. Ha egy bizonyos korban egy bizonyos kategóriában ragadsz le, az még nem feltétlenül rossz, de szerintem az igazi könyvmoly innen tovább tud lépni.
Szóval én leginkább a többséggel értek egyet, mert ha valaki folyamatosan csak YA könyveket olvas, és mondjuk abból sem sokat, akkor nem igazán könyvmoly, mert nem a könyvekért van oda, hanem egy bizonyos kategóriáért. Viszont ha 13-16 évesen marad ezeknél, utána már könyvválasztáskor nem is nagyon tesz különbséget, és csak a témát, a fülszöveget nézi, akkor még lehet könyvmoly.

Szerinted lehet egy mai YA könyv szépirodalmi alkotás?
367 fő szerint igen, 283 esetben igen, de csak extrém esetben, 49 válaszoló szerint egyáltalán nem lehet, egy ember pedig átugrotta a kérdést. 
Én azon a véleményen vagyok, hogy ez nem attól függ, hogy egy könyv YA, vagy sem. Tény, hogy ebben a kategóriában gyakoriak az igénytelen darabok, de az utóbbi időben látszik, hogy elindultak a fejlődés útján. Jelenleg egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány YA könyv érdemelné ki ezt a címet, de szerintem lehetséges. Gondoljunk csak bele, hogy olyan könyvek, amiket most szépirodalmi alkotásnak nevezünk, hogyan kezdhették. 
Ez egyébként is egy olyan téma, ami piszkálja a csőröm. Szerintem elég sértő, hogy vannak a szépirodalmi alkotások, meg van a ponyva, és viszont látásra. Teljesen olyan, mint általánosban a matekcsoportok: egyszer eldöntik, hogy ez a csoport okos, az meg hülye, és le van zárva az ügy, ennyi volt. Nagyon sok könyvnek vannak hatalmas értékei, amiket figyelembe sem veszünk. Általánosítás. Mert kell az nekünk. 

Ha szereted ezt a műfajt, miért?
"Azért szeretem, mert nagyon jó témákat tudok bennük találni, valamint teljes mértékben le tudják kötni a figyelmemet."

"POGÁCSA"

"A lelki hangvétele miatt"

"Minden könyv kicsit rólam is szól. A szereplők nagyrészt velem egykorúak, gyakran hasonló élethelyzetekbe kerülnek, mint én. A könyvek olvasásával egy kicsit más nézőpontból látom a saját életemet is, elgondolkodtatnak a történetek, és sokszor a döntéshozásban is segítenek."

"Alapvetően nehéz megfogalmazni, mit érzek a YA iránt, mert bizonyos esetekben sajnos egyet tudok érteni a kritikákkal, viszont szép számmal akadnak pozitív kivételek is. Igazság szerint nem vagyok benne biztos, hogy lehet-e ezt műfajnak nevezni, talán inkább a zsáner szót használnám, bár még azzal is óvatosan bánnék. A YA-k elég széles skálán mozognak a fantasy alapokra épülőtől a disztópikuson át a teljesen valósághű világban játszódókig. Én magam elsősorban a misztikusabbaknak vagy a disztópikusoknak vagyok rajongója, de olvasok mást is, illetőleg ezek is okoztak már csalódást. Alapvetően, amit én keresek egy könyvben, az valamiféle mélyebb tartalom, jelentésréteg, üzenet, vagy nevezzük bárhogy. Nem minden YA tud ilyet felmutatni (legalábbis az én olvasatomban), de nagyon sok igen, és én ezeket szeretem."

Tegnap délután óta olvasom a válaszokat, és nyilván nem fogom mindet bemásolni, de azért kiemelnék párat.
Bocsánat, a második nem azért van ott, mert értelmes, csak meg tudnám tippelni, hogy ki írta, és sikerült megnevettetnie, mikor már majdnem kifolyt a szemem.
"Jó témákat tudok bennük találni". Pontosan. A fiatalok nagyon, de nagyon gyakran érzik úgy, hogy őket aztán senki sem érti meg, senkit sem foglalkoztat az, ami őket. Egy könyvben megtalálhatjuk azt, amit sehol máshol, és valószínűleg ezért kezdünk el kötődni hozzájuk. A harmadik válasz, amit kiemeltem, szorosan ehhez kapcsolódik, szintúgy a negyedik.
Az ötödik válasz pedig egyszerűen csak nagyon tetszett. Igen, ez valóban nem egészen egy műfaj, inkább kategória, és én pont úgy tudok haragudni egy-egy YA könyvre, mint bárki más (sőt, még jobban is), de ott van a szerethető oldala. És igenis gyakran van ezekben a könyvekben mélyebb tartalom, az más kérdés, hogy nem a legtöbben, de azért viszonylag sokban.
Engem meglepett, de sokan írtátok, hogy azért, mert "kikapcsol".
Na, megvilágosodtam.
Máris értem, hogy miért van az Obszidiánnak és a Csitt, csittnek meg hasonlóknak annyi rajongója.
Nehogy sértésnek vegyétek, mert nem az.
Az az igazság, hogy én sosem akartam még kikapcsolni olvasás közben, pont hogy szeretem beleélni magam és gondolkodni. A cselekményen, a karaktereken, mit miért csinálnak, mit fognak még tenni, az üzeneten... Ezért unom halálra magam a sablonsztorikon. És sablonsztorin nem azt értem, amiknek hasonló a felépítése, mert ettől is hülyét kapok.
Ha úgy vesszük, akkor minden egyes könyv és film egy darab sablonra épül. A lényeg az, hogy mi van ezen a sablonok kívül. Igen, a YA könyveknél nagyon gyakran előfordul, hogy semmi, de az nem jelenti azt, hogy ez a "sablon" már önmagában is rossz. Csak legyen valami, ami köré épül, egyedi és szerethető.
Visszatérve a "kikapcsol" témára, ez elég sok mindent megmagyaráz. Mostantól nem felejtem el, hogy bizonyos könyveket nekik ajánljak.
Ma is tanultunk valamit.


Ha nem szereted ezt a műfajt, miért?
"Lentebb. Alkonyat. De csakis a te kedvedért. Csókoltatlak. ♥"
Te kis bátor.

"Régebben nagyon szerettem, de lehet azért mert idősebb lettem, vagy csak mert már sok ilyen könyvet olvastam de túl kiszámíthatónak és néha nagyon idegesítőnek tartom hogy minden könyv szinte már ugyan arról szól, persze vannak kivételek."

"Ha átmegy szappanoperába akkor kifejezetten utálom."

"Nem igazán kedvelem, mert eddig sajnos nagyon kevesen alkottak benne igazán eredeti, értékkel bíró darabot. Ami, tekintve a célközönség korból adódó befolyásolhatóságát, nem egy pozitív dolog."

"Minden műfajnak vannak remekei és szégyenei. A YA-nál ez kb. 50-50%-ban oszlik meg. Tény, hogy YA regényt minden iskolát végzett állampolgár képes írni. Ettől függetlenül ezek nem lesznek jók."

Az elsőért köszönet. Én is csókoltatlak.
Valljuk be: ebben a kategóriában valóban több a borzalmas alkotás, mint a nagyon jó, persze, nem csak a két véglet létezik.
Az valóban nagy probléma, hogy túl sok az egyforma könyv, legalábbis szerintem. Ezekre tudok a legjobban kiakadni, mert egy kívülálló általában ezek alapján ítéli meg az összes többit is. A túldramatizálás szintén probléma, mert az egy dolog, ha az író figyelembe veszi a fiatalok tomboló hormonjait, az meg megint egy másik, ha az egyik kedves válaszoló szavaival élve átmegy szappanoperába. A legtöbb problémát azért meg tudtam érteni, mert hát ezek létező problémák, és attól még, hogy nem veszünk róluk tudomást, nem fognak eltűnni.
Én úgy gondolom, hogy sok könyvben azért ott van a jóindulat, és sokszor a minőség is. A YA céljai nekem nagyon is tetszenek, az más kérdés, hogy sok "író" nem vesz róluk tudomást.

A válaszlehetőséget között felsorolok három könyvet. Melyiket olvasnád el legszívesebben?
532-en egy Vörös Pöttyös könyvet, 129-en egy Dream válogatásos könyvet, 39-en pedig egy Agave kiadósat.
Ezzel leginkább csak a YA könyvekkel is foglalkozó kiadók népszerűségét akartam felmérni, és valami ilyesmi eredményre számítottam. Egyértelműen a Könyvmolyképző kiadó vezet, de azért a Maximnak is vannak hűséges vásárlói. Megmondom őszintén, ez az egész szerintem csak a marketingről szól. Mindegyik kiadónál lehet találni gyöngyszemeket és borzalmas könyveket is. Engem igazából nagyon ritkán érdekel a kiadó. A kívánságlistámra sok szempont alapján kerülnek fel könyvek - vagy azért, mert valahogy összeakadtam velük, és tetszik a fülszöveg, vagy azért, mert valaki nagyon ajánlotta, vagy mert rengetegen imádják, és elkezd érdekelni, hogy mégis miért (javarészt az ilyen könyvekből lesznek az idegösszeomlások). De előfordul, hogy mászkálok a könyvesboltban vagy a könyvtárban, és teljesen random belelapozok könyvekbe.

Szerinted léteznek "divat könyvek"?
635 szerint igen, 65 szerint nem, szerintem pedig nincs ennél nagyobb hülyeség, de igen keményen ott vannak mindenhol. Egyszer egy osztálytársam közölte velem, hogy azért olvas csak Vörös Pöttyös könyveket, mert ha ideállít valami ismeretlen írós, nem túl népszerű könyvvel, az gáz.
Kedvem lett volna lekeverni neki egyet a könyvvel, ami épp a kezében volt.
Sajnos mindig vannak könyvek, amik épp divatosak, akármennyire értelmetlen ez az egész. Teszem hozzá, szerintem ruhák esetében sem kellene léteznie a divatnak, de még mindig inkább ott, mint könyveknél. A könyvnél nem számít, hogy ismert-e az író, vagy hogy ki adta ki, amennyiben jó. Ha neked tetszik, akkor olvasd, és nem foglalkozz semmi mással.

Az alábbi könyvek közül melyiket olvasnád el legszívesebben? (Nem baj, ha már olvastad.)
Jennifer L. Armentrout - Obszidián - 271 fő
J.K. Rowling - Harry Potter és a bölcsek köve - 126 fő
Jane Austen - Büszkeség és balítélet - 112 fő
Suzanne Collins - Az Éhezők Viadala - 92 fő
J.R.R. Tolkien - A Hobbit - 46 fő
Stephenie Meyer - Alkonyat - 46 fő
Jókai Mór - Az aranyember - 7 fő
Megint feltettem egy olyan kérdést, amire nem tudnék válaszolni. A kíváncsiság beszélt belőlem.
Az eredmény egyébként meglepett, nem gondoltam volna, hogy az Obszidián lesz az első, azt meg pláne nem, hogy így el fog húzni.
Hogy a Hobbit és Az aranyember ennyire lemaradt, azért vérzik a szívem, attól meg főleg, hogy ugyanannyian választották az előbbit, mint az Alkonyatot. Meglep, hogy az Éhezők Viadala ennyire népszerűtlen, de annak örülök, hogy a Büszkeség és balítélet azért kapott szavazatot.
Összesen ennyi értelmet bírok kierőszakolni magamból, mert még mindig sokkos állapotban vagyok az Obszidián miatt.
Most halálosan komolyan kérdezem: Miért? Mi van benne, amit ennyire lehet szeretni? Kezdem úgy érezni, hogy amikor olvastam, elsiklottam valami felett.
Vagy nem is ugyanarról a könyvről beszélünk.

És végül, számít neked, hogy egy könyv mikor íródott?
494 kitöltőnek nem, 206-nak igen.
Olyan szempontból szerintem fontos lehet, hogy ha a jelenkor problémáival akarsz foglalkozni, akkor nyilván olyan könyvet kell választani, amit mostanában írtak. Ha viszont egy másik kor érdekel, akkor nem azt kell a kezedbe venni, ami idén jelent meg.
Hogyha viszont csak olvasni akarok, és semmi ilyen célom nincs, egyszerűen a sztori izgat, akkor nem igazán érdekel, hogy mit mikor adtak ki.
Ajánlom mindenkinek, hogy néha olvasáskor feledkezzen el az évszámokról.



Nos, remélem, senki lelki világát nem rongáltam meg, és nem hagytam ki semmilyen fontosabb témát a YA könyvekkel kapcsolatban. Nekem ezek sokat jelentenek, és azért tartom fontosnak, hogy beszéljek róluk (nem véletlen, hogy a blogon főleg YA könyvekről írok), mert ez a világ most kezd kiteljesedni, és jól tudnak jönni a visszajelzések. Nyilván nem fogom egyedül megváltoztatni a világot, de minél több embert ösztönzök a saját véleménye kialakítására és kimondására, annál jobb.

Még egyszer köszönöm mindenkinek, aki időt szánt a kérdőív kitöltésére, remélem, ezek után sem tűnik időpazarlásnak!