2016. december 13., kedd

Margaret Stohl - Ikonok

Oldalszám: 408
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Icons (Book 1)
Fordító: dr. Mátics Róbert
ISBN: 9789633738771
Országos megjelenés: 2014.11.28


Fülszöveg:
Minden ​​megváltozott A Napon. Azon A Napon, amikor az Ikon megjelent Los Angelesben. Azon a napon, amikor az áram megszűnt. Azon a napon, amikor Dol családja holtan esett össze. Azon a napon, amikor a Föld elveszített egy háborút, amelyről azt sem tudta, hogy már vívja.
Azóta Dol egyszerű életet élt vidéken túlélőtársával, Roval együtt, biztonságban az Ikon árnyékától és rémisztő hatalmától. Elrejtőzve az egyetlen igazság elől, amelyet nem kerülhet el.
Ők valamiképpen mások. Ők túlélték. De miért?
Amikor a kormány felfedezi a titkukat, arra kényszerítik őket, hogy fogságban csatlakozzanak a bátortalan Timahoz és a karizmatikus Lucashoz. Ikon Gyermekeknek hívják őket, és csak ők négyen vannak az összes ember között a Földön, akikre nem hat az Ikonok ereje. Miközben Roval szeretne törődni és Lucas irányába érzései is kezdenek kialakulni, a múlt és a jövő között őrlődve Dol szíve még soha nem látott módon sebezhetővé vált. Ahogy a feszültség egyre nő, az Ikon Gyermekek felfedezik, hogy az érzéseik, amelyekről mindig azt gondolták, hogy a legnagyobb gyengeségük, talán a legnagyobb erősségük lesz.

Véleményem: 
Megláttam ezt a könyvet a könyvtárban, elolvastam a fülszöveget, és úgy döntöttem, nekem ez kell. Valami jó kis disztópiára számítottam, mindennel együtt, ami egy jó kis disztópiában lenni szokott.
Kár volt.

A történet szerint a Földet megszállták az idegenek, és mindent ők irányítanak, illetve a nekik dolgozó nagykövetek és Szimpák. Ezek a lények - bár senki sem tudja, pontosan hogy néznek ki - vagy ha tudja is, nem köti mások orrára -, képesek mindent leállítani, még az emberek szívét is. Ezek után hát úgy nézhet ki, ellenállásra esély sincs, és a világon élő összes ember alárendelt szerepbe kényszerül. Dolgozniuk kell, sokan meghaltak, és senki sem tud semmit, de félelem az van.

Hát.
Disztópia, mi? (A szarkazmust képzeljétek oda.)
Valaki legyen olyan kedves, és verje bele a disztópia-írók fejébe, hogy egy ilyen egyszerű felállás még önmagában nem elég egy egész könyvhöz. Köszönöm.
Félreértés ne essék, én szeretem ezt a műfajt. Azt a helyzetet viszont már kevésbé, amikor a sokadik olyan könyvet olvasom, ami kimerül annyiban, hogy elnyomás és félelem aztán Happy End. Mert van az a műfaj, aminél elég egy egyszerűbb felállás is, mert mondjuk a karakterdráma mindent visz, de ez nem egy olyan műfaj. Ennek az egyik lényeges része, hogy egy részletesen kidolgozott, elgondolkodtató jövőképet mutat be, ami egyfajta társadalomkritikaként is szolgál.
Margaret Stohl ez nem tudja. Úgy fest, senki sem szólt neki róla.
Nagy kár, mert ennek az eredménye az lett, hogy hónapokat pazarolt olvasók tömegének néhány óráig tartó untatására.

Na jó. Mi verte ki a biztosítékot? A semmi. Az, hogy háromszáz oldalon keresztül vártam rá, hogy legyen is valami, aminek hatása is van, a maradék százban meg már csak reményvesztetten méregettem, hogy milyen sebességgel tudok olvasni (100 oldal megvolt 52 perc alatt, ma is megtudtam valamit).
Gyakorlatilag tíz mondatban össze tudnám foglalni a teljes cselekményt, és már akkor is túlmagyaráznám. A könyv java részét az teszi ki, hogy főszereplőnk, Dol, magában szónokol a... hát, általában semmi értelmesről. Sablonszövegek, vagy néha még az se, újra meg újra végigmegy ugyanazon a végtelenül lebutított gondolatsoron, és ennyi. Filozófia a javából ( ➕szarkazmus).

Innen üzenem a kedves szerzőnek (is), hogy a YA olvasó, attól még, hogy YA olvasó, nem hülye. Sőt. Néha egészen értelmesek is tudunk ám lenni. Ha a cselekmény egy egészen kicsit pörgősebb, a világ részletesebb, és a karakterek emberibbek, akkor még fel tudjuk ám fogni. Élvezni is fogjuk.
Csak gondoltam, szólok.

Ritkán érzem azt, hogy egy könyvet félbe kéne hagynom, de most éreztem. Ennek ellenére nem tettem meg, mert szembemegy az elveimmel.
A legnagyobb probléma valóban az, hogy nincs benne semmi értelem. A világ unalmas és minden, csak nem kidolgozott. Vannak ezek az idegenek, de egyáltalán nem derül ki, mik ezek. Elvileg van ennek értelme, de nincs. Fel kell robbantani egy Ikont, és akkor minden oké - igen ám, de van nekik még egy csomó, és a meglepetés erejének annyi. Hogy ezt hogy lehet megoldani, azzal a könyv már persze nem foglalkozik. Találjuk ki magunk. Végül is ez is egy megoldás, és még ezzel van a legkevesebb bajom.
A nagyobb baj az, hogy amíg ide eljutunk, addig sincs semmi. Ha történik is valami, az is lényegtelennek tűnik, mert Margaret Stohl egyszerűen nem tudott nyomatékot adni a szavainak. Gondolkodtam ezen, és nem egy olyan dolog van benne, amit máshogy leírva izgalmasnak találnék, így viszont egyáltalán nem hagyott nyomot bennem.
A stílusa egyébként is érdekes, és az első szó, ami eszembe jut róla, az a trehány. Tudom, hogy ez azért elég sértő, mégsem tudok rá mást mondani. Kicsit olyan, mintha nem foglalkozott volna vele eleget, mert "jól van az úgy is". Nem, nem van jól.

A cselekmény lebutított, üzenete gyakorlatilag nincs. Gyermeki naivitással hisz az emberi összefogás erejében, de ezt is csak a végén érezteti Dolon keresztül. Ráadásul ez is egy olyan téma, amit már sokszor láttunk sokkal jobban előadva. Emberi kapcsolatok is alig vannak benne, és ami van, az is semmilyen. Az egyetlen, amiről talán érdemes beszélni, az Dol és Ro barátsága, ami ugyebár az utóbbi részéről már nem csak szimpla barátság. Érezni, hogy van itt egy erős kapocs, csak az a baj, hogy Dol később igen könnyen otthagyja Rót, hadd kezdjen magával, amit akar. Eleinte egy kicsit olyan, mint az Éhezők viadalában Katniss és Gale kapcsolata, csak sokkal gyengébb, és félúton még az a kevéske lendület is elfogy.
Elvileg Lucas és Dol között van egy szerelmi szál. Legalábbis nekem azt mondták. De hogy ezt miből kéne kitalálnunk, azt nem tudom. Mert hogy érezni nem lehet, az ezer százalék.

Már ott tartok, hogy nem tudom eldönteni, hogy a kedves szerző a gyengeelméjű, vagy az olvasóit tartja annak. Ez a könyv nem képvisel semmilyen emberi értéket, nincs benne társadalomkritika (márpedig a disztópiáktól általában ezt várom, de tegyük fel, hogy bizonyos helyzetekben el lehet engedni), nincs benne átgondolt karakterdráma, nincsenek benne érzelmek - legalábbis olyanok biztos hogy nincsenek, amik az olvasóra is hatnak. Egyszerűen egy felejthető valami, ami azért idegesít fel, mert hiába agyalok rajta órák óta, nem tudok kitalálni, hogy mégis mi volt a célja a megírásának. Giger elveszett, kész, vége.
Szerintem aki gyakran látogatja a blogot, az már tudja, hogy szeretek értelmet erőszakolni az olyan YA könyvekbe is, amikben amúgy nem sok van, de ebbe egyszerűen nem lehet.

Karakterek: 
Dol egyszerűen csak úgy van, és kész. Megtudjuk róla, hogy pontosan micsoda, és hogy nagyon érzékeny, de ezen kívül semmit. Egyszer sem éreztem azt, hogy lenne egy konkrét személyisége. Egyszer sem.
Lucas pont olyan határozott volt, mint az időjárás. Olyan érzésem van, hogy a kedves szerző nem tudta eldönteni, milyen legyen a karaktere, ezért megállt félúton két szélsőséges eset között, és ott is hagyta a fenébe. Egyáltalán nem tudtam megkedvelni, mert nem volt rajta mit kedvelni.
Tima már egy fokkal érdekesebb, de még ő is rettenetesen kétdimenziós.
Ro gyakorlatilag egy Tesco gazdaságos Gale, de még mindig kidolgozottabb, mint az előbbi három karakter.
Akiket egy kicsit kedvelni is tudtam, azok Fortis és Doc. A poén az, hogy az utóbbi még csak nem is ember, hanem egy mesterséges intelligencia.

Borító: 
Igazából nem annyira rossz. A könyv többi részéhez képest kimondottan jó. A legnagyobb baj vele az, hogy becsapós. Árad belőle az a jó kis disztópiás hangulat, a tartalomban viszont minden van, csak az nem.

Kedvenc idézet(ek):
"– Soha nem az ellenségeid szenátusa miatt kell aggódnod. Sokkal valószínűbb, hogy a sajátjaid szúrnak hátba."
Ennyi értelmet tudtam kihalászni belőle.

Rövid összefoglalás:
Az alapötletben látok fantáziát, de itt ki is fogytam a pozitívumokból. Legfeljebb azoknak tudom ajánlani ezt a könyvet, akik valami "csak akció" típusú könyvekre vágynak, és azokból sem a véresebb fajtára. De nekik sem ígérem, hogy ez a legjobb választás.
Ha valaki értelmet keresne, akkor ne itt keresse. Olyan ez, mint a filmek esetében egy látványfilm. Egy rosszabb fajta.

Könyv trailer: 






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése