2016. október 31., hétfő

James Dashner - Az Útvesztő

Először is, lenne itt egy kis kérdőív a YA könyvek kapcsán, amelynek eredményéből majd összedobok egy hosszabb bejegyzést a közeljövőben. Ha van időtök és kedvetek, akkor kérlek, töltsétek ki, előre is köszönöm! ;)
Aki kedvet kapott, az ITT élheti ki magát. 

Oldalszám: 362
Kiadó: Cartaphilus
Eredeti cím: The Maze Runner
Fordító: Tosics Dávid, Wiesenmayer Teodóra
ISBN: 9789632662589
Országos megjelenés: 2012
Moly.hu: XXX


Fülszöveg:
Thomas ​​egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.

Véleményem:
Ha oldalt megnézitek a "Hamarosan" nevezetű modult, akkor joggal mondhatjátok, hogy nem ez a könyv a soros, sőt, még csak rajta sincs a listán. De a helyzet az, hogy az a modul csak egyfajta útmutató, és sokkal inkább azért van ott, hogy engem emlékeztessen, miről akartam még bővebben is véleményt írni, ugyanis én már csak ilyen szétszórt vagyok. Nézzétek el nekem, a napi öt óra alvás azért hosszútávon megteszi a hatását.

Szóval (túl sok mondatot kezdek úgy, hogy szóval), történetünk elején (így is túl sok mondatot kezdek) összefutunk Thomasszal, aki épp egy dobozban liftezik felfelé egy furcsa helyre, emlékek és minden egyéb nélkül.
Thomas a Tisztáson köt ki, ami történetesen a gigantikus és életveszélyes Útvesztő közepén helyezkedik el. Az itt élő fiúk nem tudják, miért és hogyan kerültek ide, vagy hogy pontosan mi ez a hely, de komplett önellátó gazdaságot létesítettek és vígan - vagyis inkább búskomoran és örökké idegesen - élik mindennapjaikat, kiutat keresve az Útvesztőből. Senki sem tud semmit, csak azt, hogy túl kell élniük és kijutni. Thomas azonban megbolygatja a kedélyeket, mikor pedig Teresa, az egyetlen lány is megérkezik, végképp a feje tetejére állnak a dolgok.

A könyv első felét élveztem. Kimondottan élveztem. Még volt egy olyan kósza gondolatom is, hogy hamarosan új kedvencet avatok. A problémák ott kezdődnek, hogy itt még nem lett vége.
És most jön el az a pillanat, amikor a fandom tagjai rohannak a vasvilláért.
Azoknak mondom, akik még itt maradtak: nem akarom én bántani ezt a könyvet, de egy-két dolgával igencsak felidegesített, és hát ahány ember, annyi vélemény, na. Quot capita, tot sententiae.

Kezdeném azzal, ami tetszett, mert félreértés ne essék, ebből is volt bőven.
Egyrészt a helyszín és a világ. A tisztársak egy egész kis társadalmat létesítettek az Útvesztő közepén. Vannak elöljárók, mindenkinek megvan a maga feladata, vannak szabályaik, és ezek szerint élnek. Elég egyértelműen a lázadozó kamasz olvasók orra alá tolja, hogy rend nélkül igen hamar kitörne a fejetlenség, és szépen lassan beköszöntene a világvége is. Ez szerintem egy tanulságos üzenet és jól el lehet rajta gondolkodni.
Az, hogy a rejtvény maga egy gigászi labirintus, megint csak kreatív. Ha belegondolunk, elég egyszerű ötlet, és mégis mennyi mindent lehet kihozni belőle. A Siratóktól a szőr feláll a hátamon. Egyébként ezeknek is megvan a maguk szimbolikája - eleinte, mikor Thomas megérkezik, azt látjuk, hogy mindenki retteg tőlük és menekül előlük, meg sem próbálnak harcolni ellenük, de a végén már szembeszállnak velük. Magyarul: szembe kell szállnod a félelmeiddel, mert ha menekülsz előlük, az nem old meg semmit. Ezt tulajdonképpen az egész Útvesztő képviseli, de talán leginkább maguk a Siratók.
Az is egy érdekes felállás, hogy senki sem emlékszik semmire, hanem mindeni tiszta lappal indít. Az elején Thomas reakciója jól lett megírva, szerintem mindenki valahogy így érezné magát. Átjön az a szintű rettegés, amit a teljes tudatlanság okozhat, és ezen megint csak tudtam agyalni.

De.
Nem véletlenül mondtam, hogy véleményem szerint a felénél jobb lett volna abbahagyni.
A magyarázatok kilencven százaléka erőltetett. Nagyon, de nagyon sokszor éreztem azt, hogy a kedves író egy darabig nézett ki a fejéből, majd "hát, jobb magyarázatot erre nem tudtam kitalálni, szóval jó lesz ez így is" felkiáltással leírt valamit, ami miatt a kiadó  jóindulatból még nem vágta ki az ablakon az egészet az első másodpercben. Ha például az ember már a nyolcvanhatodik érzésre mondja azt, hogy "maga sem tudta pontosan megmagyarázni, mit érzett", az már egy bizonyos szinten (mondjuk a hároméves gyerekeknek szóló mesék felett) nem egészen működik.
Nem egyszer botlottam logikai hibába sem. Értem én, hogy egy komplett társadalom felépítéskor elég sok mindent kell észben tartani, de azért van a papír meg a toll, hogy lejegyezzük, ami nem marad meg az agyunkban. Például ott van az (de javítsatok ki, ha tévedek, elvégre emberből vagyok, meglehet, hogy félreértelmeztem valamit), hogy elvileg Alby van ott a még meglévő emberek közül a legrégebben, vagyis két éve. Ő egymaga. És havonta küldenek fel valakit. Akárhogy számolom, az még mindig csak 24 fiú, és a leírások alapján sokkal többen vannak. Aztán később elejt egy olyan megjegyzést, hogy legelőször több embert küldtek fel, de az sem stimmel, mert ez az elmélet, és az, hogy Alby van ott a legrégebb óta (mert ez a kijelentés így egyértelműen csak egy emberre vonatkozik) ütik egymást.

A cselekmény javarészt izgalmas és élvezhető, de a vége felé egyszerűen már elveszítettem az érdeklődésemet. Az írási stílus egy kicsit olyan semmilyen, és nem hiszem, hogy ez csak a fordítás hibája, mert azért ennyire ritkán térnek el az eredetitől. Nem mondom, hogy rossz, csak nincs meg benne az az extra, amitől Dashner számomra kiemelkedően tehetséges írónak tűnne. Az tetszett, hogy a Tisztás lakói már külön kis szótárat írhatnának az általuk használt és kitalált szavakból.

Nagyon sajnálom, mert tényleg jól indult. Csak a második felére valahogy elfogyott a lendület, és ez eléggé felidegesített, tekintve, hogy mennyi lehetőség volt benne. Az erőltetett magyarázatokon és a logikai hibákon kívül az is elég zavaró tud lenni, amikor eleinte minden érzelmet szépen, érthetően és változatos eszközökkel tálalva kapunk meg, aztán ez is elmúlik. De így egyik pillanatról a másikra. Mintha a kedves író megunta volna, és úgy döntött volna, hogy oké, mostantól nem töröm magam ennyire, mert minek. Már-már éreztem, ahogyan elfogy a lendülete. Kár, mert megmutatta, hogy tud, ha akar. Thomas kétségbeesése az első pár fejezetben teljesen átérezhető, de a félelme az utolsó néhányban már aligha. Tudjuk, hogy fél, mert százhuszonnyolcszor le van írva per oldal, de ezt nem lehet ilyen egyszerűen megoldani.
Teresa és Thomas kapcsolata pedig annyira semmilyen, hogy az fáj. Lehet, hogy ez a későbbiekben változik, nem tudom. De az biztos, hogy itt az égvilágon semmi értelme. Oké, vonzódnak egymáshoz, érzik, hogy volt közös ügyük, meg telepatikusan csevegnek szabadidejükben, de ennyi, és nem több, nekünk mégis biztosnak kell lennünk benne, hogy ők tökéletes páros.

Karakterek:
Thomastól verem a fejem a falba.
Már bocsánat, de ez van. Egyszerűen a cselekedetei kilencven százalékát nem tudtam megérteni. Kegyetlenül makacs, ami elismerem, hogy néha jól tud jönni, de egy bizonyos szinten már értelmetlen. Suttogva teszem hozz: ez már az a szint.
Tudjuk, hogy biztos dolgokban, de hogy miért, azt nem. Tudjuk, hogy van aki szimpatikus neki, és van aki nem, de azt nem tudjuk, miért. Nekem szörnyen kidolgozatlannak tűnik, és az a kevés, amit megtudtunk róla, az se nagyon tetszett. Ennyit erről.
Tulajdonképpen az összes karakterrel az a baj, hogy kidolgozatlanok. Értem én, hogy a régi életükről nincsenek emlékeik, de aki már több, mint egy éve ott van, annak csak lett valami rövidke kis háttérsztorija. Vagy mondjuk jelleme... Ahhoz még idő sem kellene, mert elvileg az mindenkinek van. Albyről tudjuk, hogy ő van itt a leghosszabb ideje, meg hogy egyfajta vezető, és egyszer meg is szúrják, aminek hatására ki sem akar menni az Útvesztőből, és ennyi. Gally nem szimpatikus, meg egyszer megszúrták, meg sejt dolgokat és ennyi. Chuck egy kicsit komolyabb jellem, mert róla azt is tudjuk, hogy nagyon fiatal és szeret beszélni.
Newtot pedig a viselkedése alapján lehet jellemezni. Egyébként Newt az egyetlen olyan karakter, akit meg tudtam szeretni, őt viszont nagyon. Ha valakiért, hát érte megérte elolvasni. Ahhoz képest, hogy másokat mennyire felejthetőnek találok, ő aránytalanul a szívemhez nőtt. Minho volt a második legkidolgozottabb és legkedvelhetőbb, legalábbis számomra. De ő is... kevés.
Teresa megint csak abszolút semmilyen, róla még annyi sem derül ki, mint a fiúkról.

Borító:
A filmes úgy-ahogy tetszik, én azzal olvastam, de az eredeti nagyon nem. Nem a hangulatával van a baj, egyszerűen csak csúnya. Nagyjából mintha én rajzoltam volna. Bal kézzel.

Kedvenc idézet(ek):
"– Nem kéne valakinek valami buzdítót mondania? – kérdezte Minho.(…) 
– Hát hajrá – vágta rá Newt. 
Minho bólintott, majd a csoport felé fordult. 
– Legyetek óvatosak – mondta tárgyilagosan. – Ne haljatok meg. 
Thomas elnevette volna magát, de a félelem ebben megakadályozta. 
– Remek. Most már mindenki fel is lelkesült – mondta Newt, majd hátramutatott az Útvesztő irányába. – Ismeritek a tervet."

"– Miben voltunk jobbak? 
– Nem tudom. Elég nehéz kiszedni egy hullából, hogy mit rontott el."


Rövid összefoglalás:
Mielőtt a rajongók megindulnának felém az éjszaka kellős közepén, gyorsan lelakatolok minden ajtót.
Komolyra fordítva a szót, én elég nagyot csalódtam ebben a könyvben. Főleg akkor, ha azt nézzük, hogy az első fele még kimondottan tetszett is. Nem mondom, hogy nem ajánlom, mert rengetegen vannak, akiknek tetszik, szóval valami egészen biztosan van benne. Valami, ami engem viszont nem tudott elbűvölni.
Mindenesetre akit zavarnak az erőltetett magyarázatok és a kidolgozatlan karakterek, annak azt javaslom, inkább keressen mást, és csak akkor olvassa el ezt, ha épp nagyon unatkozik. A világa tényleg jó, és vannak benne érdekes gondolatok is.



2016. október 29., szombat

Maggie Stiefvater - Forever (Mercy Falls farkasai III.)

Először is, remélem, mindenkinek tetszik az új design! :D
A terv az volt, hogy ősszel őszi designt kap a blog, csak aztán kicsit mindig elcsúszott a dolog, de hát elvégre még mindig ősz van, csak október vége. De ősz.
A kódolás most is Blair mesterműve, és én személy szerint imádom, de a fejlécet kivételesen én csináltam.
És még valami: átléptük a 15 000 megtekintést, amiért jár nektek egy hatalmas köszönet. Furcsa belegondolni, hogy már itt tartunk, pedig nekem úgy tűnik, mintha alig néhány hete kezdtem volna el könyvvéleményeket írni :D
És hát akkor jó olvasást a mostanihoz!

Oldalszám: 384
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Forever
Fordító: Gazdag Tímea
ISBN: 9789632455266
Országos megjelenés: 2011.12.06
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
akkor… 
Amikor Sam megismerte Grace-t, ő farkas volt, Grace pedig ember. Sam végül megtudta, hogyan lehet ember, szerelmük a különös távolságtartásból a közös élet intenzív közelségévé változott. 
most… 
Itt véget is érhetne a történetük. De Grace nem maradhat ember. Ezúttal ő a farkas. És Mercy Falls farkasait egy végzetes, különös vadászat fenyegeti. 
örökké… 
Sam bármit megtenne Grace-ért. De képes-e egyetlen fiú és egy szerelem megváltoztatni az ellenséges, veszett világot? A múlt, a jelen és a jövő összeomlani készül, egyetlen pillanatban – élet és halál pillanatában. A búcsú vagy az öröklét pillanatában.


Véleményem: 
Tipikusan az a könyv, amit nem tudtam letenni, mert egyszerűen hozzáragadt a kezemhez, holott lassan akartam olvasni, mert nem szerettem volna a végére érni.
De vége lett. És sokkal, de sokkal gyorsabban, mint ahogy az megfelelő lenne a lelki világomnak. Mert hiába van még egy könyv - Grace és Sam sztorija lezárult. Mercy Fals története majdnem minden tekintetben véget ért, és ezt azért még nem sikerült teljesen feldolgoznom.

Na de akkor.
A könyv elején Grace farkas, Sam pedig ember. Grace még abban az időszakban van, amikor gyakran változik át, és nem igazán van logika a dologban. Sam szeretné végre megtalálni és egyben tartani a falkát, de Beck nélkül ez nem megy, ráadásul ott van Cole, akin majdhogynem lehetetlen kiigazodni. Shelby is újra megjelenik, és ha ez még nem lenne elég, Isabel apja eléri, hogy megkapják az engedélyt a farkasok kiirtására.

Szóval főhőseinknek egyáltalán nincs ideje unatkozni, és az olvasónak sem. Nem is tudom eldönteni, hogy ez a rész tetszett jobban, vagy a második. Az biztos, hogy a sorozat ott van azon könyveim listáján, amire elég ránéznem, és fél másodperc alatt keresztülmegyek egy teljes érzelmi hullámvasúton.

Sam és Grace kapcsolata kiteljesedik, és ez egy olyan része a könyvnek, ami szerintem már önmagában elég ahhoz, hogy érdemes legyen elolvasni. Mert a szerelmük nem az a sablonos álomszerelem, ami csak a mesékben létezik. Maggie Stiefvater maga is leírja a könyv végén, hogy létezhet ilyen kapcsolat, ha megvan a kölcsönös szeretet és tisztelet. Grace és Sam nem tökéletesek, és nem egyszer azon is elgondolkodnak, hogy miért jó ez a kapcsolat. Ugyan nem gyakoriak a konfliktusok, de azért egyszer-kétszer van ellentét. Viszont ezeket is megoldják, és a végén mindig rájönnek, hogy szeretik egymást, és ez így van jól. Nagyon szép lezárást kaptak, egyszerűen imádtam őket. Nem egy nyálas love-sztori, hanem egy valósághű, szép és kifinomult szerelmi történet.

És persze ott van Cole és Isabel. Ők ebben a részben még nem kapják meg a lezárásukat (vigyázz Sinner, nemsokára találkozunk), de azért már érezhető, hogy milyen irányba fognak menni. Az ő történetük egészen más, de még mindig nem sablon, és még mindig el tudom képzelni, hogy ilyen is van. A második részben nagyon szurkoltam nekik, most pedig megöl a kíváncsiság, hogy hogyan is lesz tovább.

És akkor még ezeken kívül is van izgalom bőven. Az első rész kimondottan nyugis volt, ha nem nézzük az érzelmi síkokat, a második egy kicsit mozgalmasabb, ez pedig tovább fokozza a dolgokat. Sam nem tudja, mit tegyen és hogyan. Neki kell a falka élére állni, mivel Beck már nincs - de feltétlenül szükségesnek érzi, hogy beszéljen Beckkel, ezért azon igyekszik, hogy valahogy legalább egy kis időre embert csináljon belőle. Cole beveti minden tudományát, csapdákkal vadásznak, és mindemellett próbálnak rájönni, hogyan menthetnék meg a farkasokat a vadászat elől.

Az utolsó jelenetsor pedig tökéletes volt. Nem szeretném lelőni a poént, de annyit leírhatok, hogy gyakorlatilag minden egyes jellemfejlődésnek adott egy szép lezárást - mindezt néhány oldal eseményei alatt. Minden felgyülemlett feszültség itt csapódik le, és Maggie Stiefvater remekül oldotta meg.
Egyébként szokása az utolsó oldalakon előadni egy olyan szituációt, amiből egyszerűen képtelenség kiutat találni, és a szereplők mégis találnak.

A helyszínt és a világot pont úgy szeretem, mint eddig. Mint ahogy már említettem, elég nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy a vérfarkasok egészen mások, mint ahogy megszoktuk őket, de végül is ezek nem is vérfarkasok, csak jobb szó híján hívjuk így őket. A farkassá válásnak ugyanis ezekben a könyvekben elég konkrét biológiai magyarázata van, és nem csak ölbe tett kézzel várják a véget, és sóhajtoznak, hogy "hát igen, megharapták, előbb vagy utóbb véglegesen farkassá válik oszt' jól van az úgy", hanem mindent megtesznek azért, hogy segítsenek a helyzeten.
Mercy Falls és a Boundary erdő pedig véglegesen és visszavonhatatlanul a szívemhez nőttek. Olyan erőteljes és jó hangulata van, hogy azt nem tudom, és nem is akarom elfelejteni.
Mindenesetre ebből hamarosan újraolvasás lesz.

Az egyetlen kis problémám Grace és a szülei kapcsán merül fel. Egészen eddig teljesen oda voltam azért a gondolatért, amit a sorozat felvezetett az üggyel kapcsolatban, de itt a végén, ahol pont arra vártam, hogy ez is kap egy szép lezárást, kicsit összecsapottra sikeredett. A függetlenné válás, a szülőktől való elszakadás, hogy ez mikor időszerű, és mikor jogos idő előtt - vagy egyáltalán jogos-e valamilyen helyzetben idő előtt - egy elég komoly téma. Nyilván a végét úgy kellett megírni, hogy az olvasónak megmaradjon a lehetősége a saját véleményének megalkotására, de én akkor is kevésnek találtam. Csak egy egészen kicsit kellett volna több időt szánni rá, és befognám a számat.

A stílus pedig... Hát, Maggie Stiefvater. Szerintem egy sorozat harmadik résznénél már nem kell arról magyaráznom, hogy ezt vagy szereted, vagy nem. Én oda meg vissza vagyok az írónő stílusáért, de azt is értem, ha valaki nem. Nagyon nagyon "embere válogatja" kategória, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy igényes.

Karakterek: 
Még ilyen körülmények mellett is talán a karakterek a könyvek igazi erősségei.
A legjobban azt szeretem, hogy itt aztán tényleg senki sem tökéletes, mindenki emberi. Mindenki hibázik, és mindenki cselekszik jól, mindenki változik. Grace gyakorlatilag teljesen felnő. Tipikusan az a legtöbb helyzetben magabiztos lány, aki elég nehezen ismeri el, ha hibázik, de most már azért néha sikerül neki. Bár közel sem ő a kedvenc szereplőm, azért elég rendesen a szívemhez nőtt, és sajnálom, hogy el kell búcsúznom tőle.
Sam visszafogott és kedves, de - és ez szerintem egy nagyon jó húzás - nem a legbátrabb ember a földön. Végre egy főhős, aki nem rohan hideg fejjel a világ legnagyobb veszélyei felé, hanem igenis előfordul, hogy nincs elég bátorsága valamihez. Ez persze változik, hiszen elég sok mindent kell neki csinálnia, és nem nagyon van más választása, ha meg akarja menteni a szeretteit, de rengeteget rágódik, soha életében nem volt elég magabiztos, és igenis vannak dolgok, amiket egyszerűen nem képes feldolgozni. Külön tetszik, hogy külsőre sem tökéletes; nem kigyúrt, nincs gyönyörű arca (köszönöm annak a két embernek, aki vette a lapot és elmosolyodott). De Grace szereti úgy, ahogy van, és ő is szereti Grace-t - márpedig akkor mi más kell még?
Cole esetében már említettem, hogy Maggie engem megvett kilóra. Annyira különleges és érdekes karakter, hogy arra nem találok szavakat. Igazi zseni, mindene megvolt, de tönkretette a saját életét és lelépett, és mindennek tudatában is van. Az elején csak nyomokban jó ember, de a végére már teljes mértékben, vitathatatlanul az. Még jó, hogy róla még lesz mit olvasni, különben meg is őrülnék.
És apróság, de annyira tetszett, hogy mindig úgy veszi fel a telefont, hogy "Da." Tényleg nem nagy dolog, de akkor is... Egyetlen szó, és mégis annyira jellemző rá.
Isabel az a lány, akire első ránézésre azt mondod, hogy... hát. Érdekes foglalkozást űző nőszemély, aztán ha közelebbről is megismered, rájössz, hogy a smink egy egyáltalán nem hétköznapi embert takar. Vele kapcsolatban is voltak érdekes gondolatok a családról, mint fogalomról, és nagyon ajánlom, hogy Cole és ő végre véglegesen is találjanak egymásra.

Borító: 
Még mindig a második a kedvencem, de ez is nagyon tetszik. Nagyon Gigernek való borítók ezek itt. Szerettem nézegetni, amikor épp nem olvastam valamilyen oknál fogva, és a polcon is jól mutat.
Ráadásul remekül visszaadja a könyv hangulatát, márpedig én ezt értékelem a legjobban egy borítóban.

Kedvenc idézet(ek): 
"– Szegény nyomorultak – szólalt meg Cole, a csillagokat bámulva. – Eléggé unhatják már, hogy mindig minket néznek, mi pedig mindig ugyanazokat a hibákat követjük el."

"– Az embereknek nem kiérdemelniük kell a kedvességet. Kiérdemelni a gonoszságot kell."

"Végeztem a félelemmel. Aznap éjjel kezdődött, amikor kettesben voltam a gitárommal a fürdőkádban, és azzal fog véget érni, hogy megint eltűnök egy farkastestben. Nem fogok félni."




Rövid összefoglalás:
Szerintem aki olvasta az első kettpt, annak már nem kell ajánlani. Szerintem nem érdemes pont itt abbahagyni, főleg, hogy ez az egyik legjobb rész. Én nagyon tudom ajánlani a sorozatot. Nekem egy maradandó élmény az olvasása, és lélekben még mindig képtelen vagyok elszakadni tőle.


2016. október 24., hétfő

Rick Riordan - A villámtolvaj

Oldalszám: 376
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Percy Jackson and the Olympians - The Lightning Thife
Fordító: Bozai Ágota
ISBN: 9789633731154
Országos megjelenés: 2013.09.02
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A tizenkét éves Percy Jacksont eltanácsolják az iskolából. Megint. 
Bármennyire igyekszik, úgy tűnik, képtelen távol tartani magától a bajt. De tényleg szó nélkül végig kell néznie, ahogy egy kötekedő kölyök molesztálja a legjobb barátját? Tényleg nem szabad megvédenie magát az algebratanárnővel szemben, amikor az szörnyeteggé változik és meg akarja ölni? 
Természetesen senki nem hisz Percynek a szörny-incidenssel kapcsolatban; abban sem biztos, hogy magának hisz. Egészen addig, míg a Minótaurusz be nem kergeti a nyári táborba. 
Hirtelen mitikus lények járkálnak ki-be a lakokba és Percy görög mitológia könyve megelevenedik. Rájön, hogy az olimposzi istenek a huszonegyedik században is élnek. Sőt, ami ennél is rosszabb, felbosszantotta őket: Zeusz villámát ellopták, és Percy az első számú gyanúsított. 
Percynek mindössze tíz napja van arra, hogy megtalálja és visszaadja a Zeusztól ellopott holmit, és békét teremtsen a háborúságban álló Olimposzon.


Véleményem:
Két véglet van, amikor egy nagyon népszerű és közkedvelt könyvet veszek a kezembe: vagy én is megimádom, vagy felidegesítem rajta magam, hogy ez mégis miért ilyen híres, mikor ilyet egy átlagos csimpánz is össze tudna dobni.
Itt most az előbbi történt, és azt hiszem - nem, nem csak hiszem, egészen biztos vagyok benne -, megint avattam egy kedvencet.

Történetünk elején megismerkedünk Percy Jackson-nal, akit hat év alatt hat iskolába járt, ugyanis mindig mindenhonnan kirúgják. Percy hiperaktív, diszlexiás, ráadásul furcsa dolgok történnek körülötte, amiket egyszerűen nem lehet megmagyarázni.
Az igazi gondok ott kezdődnek, amikor egy kevésbé kedves tanárnője szörnyeteggé változik, és megpróbálja megölni.
Kisebb-nagyobb kavarodás és egy igen kellemetlen és nehézkes utazás után Percy megérkezik a Félvér Táborba, ugyanis kiderül, hogy ő egy félvér, azaz az egyik szülője egy az olimposzi istenek közül.
Itt tovább bonyolódik a helyzet, főhősünknek meg kell barátkozni az új helyzettel, ráadásul az istenek között sincs minden a legnagyobb rendben, és még őt is belekeverik az ügyeikbe.

Kezdem azzal a már közhellyé vált kijelentéssel, hogy azért is tetszik ez a könyv, mert érdekel a görög mitológia. Ez egyébként egy olyan téma, ami majdnem mindenkit érdekel, szóval Rick Riordan jól beletalált.
És itt nem azt a világot kapjuk, amit történelemórán megtanul az ember. Persze nagy vonalakban megvan az is, elvégre mégiscsak a görög istenekről beszélünk, nem valami légből kapott dologról, de az egész teljesen modernizált és valóságos. Az istenek nem csak valami fogalmak, hanem néha ott állnak és beszélgetnek a szereplőnkkel. Az alvilágot őrző, mindenki által ismert háromfejű kutya úgy is viselkedik, mint egy kutya. Minden létezik, ami csak a görög mitológiában megjelenik, de minden modern, ugyanakkor ettől nem válik valami új dologgá. Nekem ez a világ nagyon-nagyon tetszett. A Félvér táborba teljesen beleszerettem, majdnem annyira szeretnék eljutni oda, mint a Roxfortba.

De - és itt jön az a rész, ahol mindenki fogja a fejét, hogy már megint mibe tudok belekötni - voltak apró problémáim is. Például én egy kicsit kidolgozottabb világra, több karakterre és változatosabb cselekményre számítottam. Nyilván az a cél, hogy a 12 év körüliek is remekül értsék a könyvet, de például a Harry Pottert is értik, és az részletesebb. Ez egyébként a későbbiekben változik, azóta ugyanis folytattam a sorozatot, de ez a része egy egészen picit csalódás volt.
Most ezt nem úgy kell érteni, hogy unalmas és kidolgozatlan, mert abszolút nem az. Nekem nagyon is tetszett, csak azt mondom, hogy egy kicsit még lehetett volna ezt hova fejleszteni.

Sokan hasonlítgatták már a Harry Potterhez, ezért hoztam fel én is.
Na most. Ez pont akkora hülyeség, mint a Harry Pottert a Gyűrűk Urához hasonlítani. Mert igen, vannak párhuzamok - mindkettő fantasy, mindkettőnek egy még majdhogynem gyerek a főszereplője, aki aztán hőssé válik, és mindkettő jó az összes létező korosztálynak. De ez pont az az összehasonlítási elv, ami szerint minden YA könyv is egyforma, attól meg a falat kaparom. Maradjunk annyiban, hogy mindkét könyv nagyon jó, ennyi. Nem kell ezt túlbonyolítani - vagy épp túlságosan leegyszerűsíteni.

Amit szerintem mindenképpen meg kell említeni, az a stílus. Meg nem tudnám számolni, hogy hányszor nevettem fel hangosan olvasás közben. A nyelvezet meglehetősen fiatalos, ugyanakkor nem lebutított. Változatos és a legtöbb helyen szépen megírt, de még így is tud vicces lenni. Ha másért nem, hát ezért mindenképpen megéri elolvasni.

Egyébként (esküszöm, ez lesz az utolsó Harry Potter párhuzam, de muszáj) hasonló témát boncolgat, mint J.K.Rowling. Mégpedig azt, hogy bárkiből lehet hős, de ez 99%-ban rajta múlik, és senki máson.
Na most, ez alapján nekem eshetnétek, hogy én dumálok róla, hogy nem kell hasonlítgatni a kettőt - majd megteszem. Valóban. De csak azt mondom, hogy ez az elmélet valóban hasonló, de csak nagyon alapjaiban, azon túl már más irányba megy el.
A Percy Jacksonban sokkal "emberközelibb" az egész. Valószínűleg az E/1 is sokat dob a helyzeten, de azért a stílus is kell hozzá. Végigolvastam az első részt egy olyan gyerek szemszögéből, mint Percy, és elhittem, hogy bárkivel bármi megtörténhet.


Karakterek:
Itt jön a következő jó pont.
Percy az egyik legjobb főhős valaha. Ezt itt és most kijelentem, és nem is áll szándékomban visszavonni vagy letagadni.
Percy ugyanis nem tökéletes, sőt. Sokszor már-már nevetségesen béna, szinte semmit nem ért meg,h hajlamos szükséghelyzetekben is bután viselkedni, de a helyén van a szíve. Bármit megtesz azokért, akiket szeret, és bár csinál butaságokat, de nem rossz ember. És könyörgöm, melyik 12 éves gyerek nem csinál butaságokat? Nagyon sokszor egyértelműen látszik a viselkedésén és az érzelmein, hogy még nagyon-nagyon fiatal. Sok könyvvel ellentétben nem lesz azonnal tökéletes hős, sőt. Nehezen rázódik bele a szerepbe, és talán soha nem is fog sikerülni neki 100%-ig, de pont ettől lesz emberi és mindenki számára szerethető és megérhető.
Annabeth az első megjelenésétől kezdve szimpatikus volt. Okos és találékony, de még azért rajta is látszik, hogy gyerek. Külön tetszik, hogy építész akar lenni, és mindent meg is tesz azért, hogy teljesüljön a vágya. Aranyosak a párbeszédei Percyvel, nagyon szeretem őket.
Grover eleinte annyira nem volt szimpatikus, kicsit túlságosan is butának tűnt, de aztán rájöttem, hogy egy nagyon jószívű ember - akarom mondani szatír - és nem olyan buta, inkább csak naiv egy kicsit. Jó, nem olyan okos, mint másik két főszereplőnk, de ez teszi jó karakterré - megmutatja, hogy még így is lehetsz hős.
A táborlakókból én kicsit többet szerettem volna, Luke-ot kedveltem (múlt idő), az istenek kellőképpen istenek, ugyanakkor tulajdonságaikban emberek is, Kheirónt pedig nagyon kedvelem.

Borító:
Az egész sorozatnak nagyon tetszenek a borítói, főleg a betűtípus. Jó, hogy a képen lévő rajznak sosincs arca, mert így teljes mértékben a fantáziánkra van bízva. A betűtípus pedig nagyon-nagyon tetszik, az tűnt fel először.

Kedvenc idézet(ek):
"– Te, Grover… az a fonalnyiszálás… Azt jelenti, hogy valaki meg fog halni? 
Komoran, nagyon-nagyon szomorúan nézett rám, mintha máris azon járna az esze, vajon mi lehet a kedvenc virágom, mert akkor olyat szed a síromra."
"Gabe megvakarta dupla tokáját. 
– Hát, ha sietsz azzal a szósszal… És ha a kölyök bocsánatot kér, amiért félbeszakította a pókerjátszmámat, talán lehet róla szó. 
Esetleg ha úgy tökön rúglak, gondoltam, hogy egy hétig szopránt énekelsz."

"Bizonyos értelemben jó tudni, hogy léteznek görög istenek, mert van kit szidni, ha a dolgok rosszul mennek. 
Például, ha az ember elsétál egy olyan busztól, amelyet nem sokkal korábban szörnyű fúriák támadtak meg és villám csapott szét, és mindennek a tetejébe esik, mintha dézsából öntenék, az az emberek többségét meglehetősen rosszul érinti. Ám ha félvér vagy, az ilyesmikből tudod meg, hogy valami isteni erő baromian igyekszik tönkre vágni a napod."





Rövid összefoglalás:
Nagyon ajánlom. Kicsiknek, kamaszoknak, felnőtteknek, mindenkinek. Tipikusan az a könyv, aminél nem lehet megérteni, miért van ennek annyi rajongója, amíg nem olvasod el. Van egy olyan világa, amiben bárki szívesen élne, a szereplői szerethetőek, ráadásul vicces is.





2016. október 17., hétfő

Richelle Mead - Vámpírakadémia

Oldalszám: 240
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: Vampire Academy
Fordító: Farkas Veronika
ISBN: 9789639868618
Országos megjelenés: 2009
Moly.hu: XXX



Fülszöveg:
A világsikerű sorozat első kötetében Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel és fenyegetésekkel kell megbirkóznia. De mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

Véleményem:
Először is, hadd meséljem el az ezzel a könyvvel kapcsolatos egyik élményemet, ami már eleve emlékezetessé teszi azt, hogy egyáltalán a kezembe vettem.
Az utóbbi időben finoman szólva is Jerome Valeska megszállottja lettem (Gotham c. DC sorozat, Cameron Monagham által zseniálisan előadva). Finoman szólva.


Na most, mivel legjobb barátnőm egyik reggel finoman a tudatomra adta, hogy kezdek az idegeire menni, elhatároztam, hogy egy napig teljesen távol maradok a témától, és elnyomom a fangirlt. Na most, a célnak tökéletesen megfelelt a Vámpírakadémiából készült film megnézése, mert hát azért gondoltam, az le fog kötni.


Csak hogy szemléltethessem a... Nem, semmi szemléltetés.
Csak be akartam szúrni ezt a képet. 
Életemben nem gyakran fordult még elő, hogy ne néztem volna meg előre a színészek listáját, de most nem néztem meg.
Képzelhetitek azt a fejet, amikor Cameron Monagham szembe jött velem, mint Mason Ashford.
Mondanom sem kell, hogy a tervem valahol ezen a ponton ment füstbe, de azóta is azt hajtogatom, hogy ilyen véletlen a világon nincs. :D

Mindenesetre nem csak emiatt hagyott bennem mély nyomokat a könyv, de ez is közrejátszott.
Ismeritek azt az érzést, amikor nagyon, de nagyon megtetszik egy könyv, de néha legszívesebben földhöz vágnátok?
Nos, nálam gyakran megesik, bár én defektes vagyok nyaktól felfelé, de úgy gondolom, annyira azért nem egyedi eset.

Na de nem akarok rögtön a közepébe csapni.
A könyv elején máris egy nagyobb fajta kavarodással kezdünk, és megtudjuk, hogy főszereplőnk, Rose, és legjobb barátnője, Lissa vámpírok, és megléptek a számukra fenntartott iskolából. Kiruccanásuk azonban már rögtön az első pár oldalon véget ér, ugyanis rájuk találnak, és vissza is viszik őket a Szent Vlagyimir Akadémiára. Itt elkezdjük megismerni a vámpírokat, akikről megint egy teljesen új képet láthatunk, és összetalálkozunk mindazzal, ami miatt Rose és Lissa menekülni akartak.

Nagyjából minden, amit ezen kívül mondhatnék, az spoiler. Szépen lassan jövünk rá, hogy a két lány miért is lépett meg, és hogy ez az egész rendszer hogy működik.
Mert hát lényeges, hogy nem csak így odadobják a vámpírokat, hogy amúgy ilyenek is vannak ám, hanem most van három alfajuk: morák, akik amolyan nemesek, és szükségük van vérre, nehezen tűrik a napfényt, de egyébként egészen emberiek, és varázserejük, vagyis uralják az elemeket, a dampyrok, akik a morák testőrei, az emberek és a morák egykori keverékei, és a strigák, akik erkölcstelen és erőszakos lények, mindenféle emberséget nélkülözve élik életüket.
Azt szögezzük le, hogy ez az egész már messze ezerszer jobb felállás, mint a "vámpír csillog a napon"-féle.
Igazából én ritkán szimpatizálok azzal, ha egy vámpírhoz hasonló lényt teljesen átalakítanak, de ezen próbálok túllendülni. A vérfarkasok esetében már sikerült a Mercy Falls farkasai kapcsán, hát gondoltam, itt is megemberelem magam, és a kreativitást fogom nézni, nem pedig azt, hogy a vámpír-mítoszon már megint áttrappolt valaki tűsarkú cipellőkben.
És ezen túllendülve azt kell hogy mondjam, hogy a világ tényleg érdekes és jó. Nem azt mondom, hogy nem volt hiányérzetem néha, de feltehetőleg ez javul a későbbiekben. Azért még van egy pár könyv a sorozatban, remélhetőleg az író minden szempontból kihasználta a nagy terjedelem adta lehetőségeket és szépen felépítette a világát.

Szóval ez a része rendben van, nem mondanám, hogy sok benne az extra, de azért szerettem.

Aztán ott van maga a helyszín. Na az már jobban a szívemhez nőtt.
Először is, imádtam azt a felállást, hogy nappal alszanak, éjjel járnak suliba, és ez mindenkinek teljesen természetes. Sikerült egy teljes képet alkotnom az épületről, mert nem csak rohangálunk a helyiségek között úgy, hogy a kilenc tizedének csak a megnevezését közlik, hanem minden kinéz valahogy és van benne valami különleges, amiről meg lehet jegyezni. Én már csak ilyen vagyok, egy helyszín teljesen a szívemhez tud nőni.

A cselekmény úgy ahogy oké. Bár itt néha azért felhúztam magam.
Én általában nehezen jövök rá a csavarra, szóval ilyen szempontból igazán előnyős olvasó-példány vagyok, de itt még én is nagyjából mindent észrevettem, jóval azelőtt, hogy a szereplők egyáltalán gondoltak volna rá. Rengeteg dologról messziről ordít, hogyan hogyan és mint lesz, de itt vagy mindenki vak, vagy én lettem hirtelen zseni, márpedig az utóbbira kisebb az esély.
Aztán: sokszor futottam bele teljesen logikátlan lépésekbe. Például Rose nem egyszer megemlíti, hogy Lissa utálja, ha belemászik a fejébe, majd rendszeresen megcsinálja, és az első alkalom után Lissa már igazából úgy reagál, mikor megtudja, mintha Rose azt jelentette volna be, hogy tegnap kétszer is kikötődött a cipőfűzője.
A kötelékük egyébként tetszett, viszont néha egy kicsit el lett dramatizálva, amit sajnálok, mert egyébként nagyon jól sikerült. Mert végre legjobb barátnőket látunk, akik nem esnek egymásnak, nem csak álbarátnők, hanem tényleg valódi barátok.
A végén pedig érződik, hogy izgalmas akart lenni, de aztán valahogy mégsem lett az. Az odáig vezető események viszont szintén jóra sikeredtek, és a vége nem annyira lapos, hogy elrontson mindent.
Rose és Dmitrij kapcsolata nagyon-nagyon tetszett (ez a gyengém. Az egyik), de rettenetesen kevés időt kapott.

Az írásmóddal nem volt bajom, viszont a fordítással már igen. Oké, ez nem az író hibája, de attól még szörnyen zavaró.
Például tudom, hogy a "fuss" és a "fussál" alak is helyes, de azért ritkábban használjuk könyvekben a másodikat, márpedig itt minden olyan igének, aminek van hosszabb felszólító alakja, az van jelen. Ez részben személyes, de engem akkor is iszonyatosan irritált.
Ezen kívül elég sok hibát és elgépelést találtam, amitől a falat tudom kaparni.

Összességében tetszett a könyv, bizonyos részleteibe egyenesen beleszerettem, de sokszor haragudtam is rá. Az biztos, hogy folytatni fogom a sorozatot, mert bőven megér annyit, sőt. Szerintem még majd élvezem is.

Karakterek:
Most jön az, hogy Mason Ashford még az egyik kedvenc szereplőm is. De azért a film egy Jerome Velaska után éles váltás volt. 
Rose olyan karakter, akit egyszer nagyon is kedvelek, egyszer meg fejbe akarom vágni valamivel. Egyrészt a karakterfejlődése eléggé el lett rontva, mert nem egy szépen követhető folyamat, hanem egyik pillanatról a másikra vált át, másrészt gyakran mond ellent saját magának.
Akkor például egyenesen imádtam, mikor rájött, hogy mégse kéne hazudnia, és szépen be is vallotta, hogy mit tett, de amikor kíváncsiságból belemászott Lissa fejébe, holott tudta, hogy az mennyire utálja, akkor nagyon szívesen vágtam volna hozzá a könyvet. És nem érdekel, hogy ez egy lehetetlen művelet. 
Remélhetőleg a későbbiekben Richelle Mead eldönti, hogy mit is akar vele kezdeni, és akkor minden jó lesz.
Lissa sokszor idegesített, én túlzottan nyafogósnak találtam, viszont nem utáltam, sőt. A végére kimondottan kedveltem, annak ellenére, hogy éles helyzetben inkább elkerülném. De aranyos volt a kapcsolata Christian-nel, tiszta szívemből drukkoltam nekik. Mert hát a fiút is nagyon bírtam, az egyik kedvencem a könyvből.
Dmitrij-ről csak annyit tudok mondani, hogy igazi könyves álom-pasi, ÉS van egyénisége is. Köszönöm. Csak hát szörnyen keveset szerepel, remélhetőleg a következő könyvekben többet futok össze vele. Felelősségteljes, ami nagyon tetszik, kedves, és egyáltalán nem hülye.
És igen, én bírom Mason-t, viccet félre téve. Rendes srác, viszont szerintem nemigen illik Rose-hoz. Én szeretem a szerelmi háromszögeket, de imádkozom érte, hogy ebből ne legyen az.
Egyébként még egy nagy előny, hogy azért vannak szereplők szép számmal.
Értelmes megállapítás. Köszönjük Giger.
Viccet félre téve, ez igenis pozitívum az ilyen könyvek terén. Mert gyakran megesik a YA alkotásokban, hogy a helyszínünk egy iskola, de vannak a főszereplők, meg van a tömeg, és ennyi. Itt viszont van a kettő között egy szép kis mellékszereplő réteg.

Borító:
Röviden és tömören: valami förtelmes. Nem adja vissza a könyv hangulatát, ez a lányka itten nem tudom, ki akar lenni, de hogy nem Rose, az egyszer biztos, és már csak úgy önmagában is... csúnya, na. Ezt nem tudom finomabban mondani. Ránézek, és elmegy az életkedvem.

Kedvenc idézet(ek):
Bocsi, d ezt megláttam és muszáj volt. 
"Dmitrij előttem sétált ki. Miközben alaposan megnéztem magamnak, felmerült bennem, hogy nem hagyhatom veszni a lehetőséget. A hátára ugrottam, pontosan abban a pózban, ahogy tanított. A meglepetés ereje is az én oldalamon állt. Minden tökéletes volt, fogalma sem lehetett arról, hogy jövök. 
Mielőtt hozzáérhettem volna, Dmitrij elképesztő sebességgel megfordult. Egyetlen fürge mozdulattal elkapott, mintha nem is lenne súlyom, és a földre tepert, hogy moccanni sem bírtam. 
Felnyögtem. 
– Nem csináltam semmit rosszul! 
Dmitrij farkasszemet nézett velem, miközben megfogta a csuklómat, de nem nézett ki olyan szigorúnak, mint edzés alatt. Olyan volt, mintha viccesnek találná a dolgot. 
– A csatakiáltásod meglehetősen árulkodó volt. Legközelebb próbálj meg csendben maradni! 
– Számított volna bármit, ha csendben maradok.? 
Dmitrij elgondolkozott. 
– Nem. Valószínűleg nem."

"– Tudod, mit szeretek benned, Mase? Hogy pontosan úgy gondolkozol, ahogy én.
– Ez bóknak is ijesztő."


Rövid összefoglalás:
Igazából ajánlom. Vannak hibái, és ugyan nem letten olyan hatalmas rajongó (csak egyes részletek rajongója, ha ez lehetséges. De azoknak nagyon), de azért sikerült berántania. Minden idegrohamom ellenére egy finoman szólva is kellemes élmény volt elolvasni, és igyekszem minél hamarabb megkaparintani a második részt is.
Nem mondom azt, hogy mindenkinek tetszeni fog, mert nem fog. Aki zavar, hogy megint teljesen új vámpír-világot kaptunk, és nem tud ezen túllendülni, az például szerintem meglesz nélküle.


Film trailer:
Egyébként suttogva hozzátenném, hogy bár rengetegen szidják a filmet, szerintem nem volt rossz. Sokszor nem hű a könyvhöz, de még mindig sokkal inkább, mint mondjuk egy Beavatott. Persze nem egy profi mű, de egynek elmegy, én élveztem. (Nem, nem azért, mert Cameron Monagham, mielőtt valaki félre találna érteni.)
Dominic Sherwood például itt sem színész, nem csak a Shadowhunters-ben, de nem volt rossz, mint Christian. És Zoey Deutch nekem kimondottan Rose.



2016. október 12., szerda

Ilona Andrews - Magic Bites (+ a bloggerek, akiket On Sai nem tudott túlkiabálni)

Nem akartam külön bejegyzést írni emiatt, viszont gondoltam, mivel szorosan kapcsolódik a könyves témához, rövid élménybeszámolót tartok róla, hogy hogyan jutottunk el néhány kedves bloggerinával oda, hogy On Sai a távozásunkat kérje a könyvesboltból.
Először is, leszögezném, hogy nincs itt semmi rosszindulat vagy hasonló, egyszerűen csak gondoltam, megosztom a kedves olvasókkal a khm... "kalandunkat". 

Életemben először sikerült eljutnom egy bloggertalira, mert kivételesen nem szólt közbe semmi. Nyilván kapva kaptam a lehetőségen. Budapesten, a Westendben találkoztunk és moziba mentünk, de utána (meg egyszer előtte) nyilván be kellett ugranunk a Könyvmolyképző boltjába. 
Persze számomra azonnal megtaláltuk a Twilight témájú polcot, de ez mellékes. 
Azt tudtam, hogy aznap lesz az Olvasás Éjszakája, de az, hogy a mi találkozónk és ez egybe esett, csak véletlen. Nem mondom, hogy nem érdekelt a program, de mivel kötött le éppen, nem nagyon foglalkoztam vele. 
Szóval, mozi után beugrottunk, és nem sokkal az érkezésünk után megjelent On Sai is. Én igazából azokat a könyveit, amiket olvastam, szeretem, de nem sikerült odafigyelni rá, mert... Hát, túlzottan lefoglalt minket az, hogy hangosan röhögjünk a semmin. Mert a végén már azon is képesek voltunk remekül szórakozni. 
Mindenesetre a helyiségnek elég gyér volt az akusztikája, és "kulturált szórakozásunkat" az szakította meg, hogy az egyik eladó finoman a tudatunkra adta, hogy az írónő már nem tud minket túlkiabálni, és felszólította a társaságot a távozásra. 
Azt hiszem, ezzel sikeresen be is mutatkoztunk. Azért mindenki beírta a blogja linkjét a látogatók könyvébe, ha úgy egyébként nem lettünk volna elég feltűnőek. 
Mindenesetre én remekül éreztem magam, remélhetőleg azért nem sértettük meg az írónőt, és itt fogadtam meg, hogy csak olyan előadásra teszem be a lábam, ahol könnyedén el tudják nyomni a hangom. 
 Na de akkor térjünk rá a bejegyzés elsődleges témájára, mert ez azért mégiscsak egy véleményes blog, vagy mi a fene. 

Oldalszám: 320
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Magic Bites
Fordító: Mergl-Kovács Bernadett
ISBN: 9789632455006
Országos megjelenés: 2015.12.11
Moly.hu: XXX


Fülszöveg: 
Kate Daniels az Atlanta városában előforduló paranormális problémák felgöngyölítésével megbízott zsoldosként tengeti napjait. A szókimondó lány ereiben is mágia csordogál, de ő jobban bízik a kardja erejében. Ő maga is bármikor célponttá válhat, de nem futamodik meg a kihívás elől. Amikor azonban Kate gyámját meggyilkolják, válaszút elé kerül: vagy megvárja biztonságban, amíg elcsitulnak a kedélyek, vagy a természetfeletti gyilkos nyomába ered.
Kate az utóbbit választja, így akarata ellenére belekeveredik Atlanta két legerősebb természetfeletti körének hatalmi harcába. Az egyik oldal a vámpírokat irányító Halottidézők. A másik a Falka, az alakváltók félkatonai klánja. És mindkét fél azt akarja, hogy Kate találja meg a gyilkost.

Véleményem: 
Sokáig szenvedtem ezzel a könyvvel. Nem hosszú, de mégis tartott vagy hat napig mire befejeztem. Oké, elkezdtem közben mást is, de akkor is. És nem azért, mert különösképpen rossz, vagy unalmas, hanem egyszerűen csak annyira nem akart berántani, hogy az már fáj. Pedig akartam. Nagyon akartam. A könyv kétharmadát mégis csak azért olvastam, hogy egy picit érdekelt, meg mert nem hagyok félbe könyvet. 
Az utolsó egyharmadában pedig rájöttem, hogy megérte átrágni magam az első kétharmadon. 

Történetünk kezdetén megismerjük otthonában Kate Danielst, aki egy zsoldos egy olyan világban, ahol hol a mágia uralkodik, hol a technológia. Elvan a saját kis életével, rendszeresen kap megbízásokat, egyedül dolgozik, és nem valami barátságos. 
Az élete azonban kibillen az egyensúlyából, amikor gyámját meggyilkolják, ő pedig rááll az ügyre. Ez a gyilkosság nem egy egyszerű gyilkosság, hanem sokkal több annál. Kate kénytelen megbízni másokban és segítséget kérni, ugyanis olyan helyzetekbe keveredik, amibe eddig soha. 

Az alap felállás rengeteg lehetőséget tartogat magában. Mikor megláttam a borítón az első mondatot, miszerint ebben a világban a mágia és a technológia felváltva uralkodik, nem is olvastam tovább, eldöntöttem, hogy ez a könyv szépen hazajön velem a könyvtárból. 
Aztán valahol a negyvenedik oldal táján elfogyott a lelkesedés. A világ esetében nagyon, de nagyon sokszor éreztem azt, hogy túl keveset tudunk meg, túl kidolgozatlan ez az egész. És ez különösen rossz, ha belegondolunk, hogy mennyi lehetőség van itt. Rendszeresen volt olyan érzésem, hogy az írók (mert amúgy ketten vannak) tudtak volna mit kezdeni a világgal, ki tudták volna dolgozni, csak egyszerűbb volt telezsúfolni akcióval helyette. Innen üzenem, hogy kellő mennyiségű energiával a kettő együtt is megoldható. 
És én ezt rettenetesen sajnálom, mert egyébként remek maga az ötlet. Csak hát ezt tovább is kellett volna vinni. Elmélyíteni, részleteket közölni, és használni azt, amit egyszer kitaláltak. Mert annyi minden lenne itt, de csak lenne. 

Azért nem veszett ügy. A végére kicsit több érzelmet kapunk, kicsit több emberi kapcsolatot, és kicsit több lényt. Maga a Falka és az alakváltók világa eleve több időt kapott, és ez jót is tett neki, de a végén még inkább megmutatták, hogy kik is ők valójában. És én nagyon is megszerettem ezt a... hát, fajt. Főleg a kedves Királyukat. De ne szaladjunk ennyire előre. 

Az, hogy Kate egy rejtély megoldása miatt indul el ezen az úton jó... volt. Az a baj, hogy az írók nem egészen tudtak időzíteni. Mert az olvasó itt már elveszíti az érdeklődését az iránt, hogy most akkor ki is volt a gyilkos és miért, mert már egyszerűen nem számít. Addig húzzák, míg végül azt érik el vele, hogy mindenki ráun.
Pedig egyébként jó kis nyomozást hoztak össze, csak kifogyott a lendület, és fontosabb volt a... mi is? Leginkább az akció. Holott az szerintem pont egy olyan elem, aminek nem szabadna minden mást a háttérbe szorítania.

Magán az írásmódon látszik, hogy koránt sem amatőr, viszont feltűnően sok a szóismétlés. Ha néha-néha előfordul egy könyvben, az még nem zavar, mert igazából vagy észreveszi az ember, vagy nem, de semmiképp sem okoz maradandó károsodást.
Itt azonban sok volt. De úgy feltűnően sok. Lehet, hogy ez csak a fordítás miatt van, nem tudom, az biztos, hogy elég idegesítő.

A legnagyobb baj talán az, hogy megint túl magas elvárásokkal álltam neki olvasni. Általában ilyenkor esem pofára. Csak ez most fájdalmasabb volt, mint az átlag, mert itt a háttérben láttam elkullogni azt, amit vártam volna. De nem jött elő. Cserben hagyott, pedig már majdnem ott volt.
Képes vagyok megbántva érezni magam egy könyv miatt. Ami azért is durva, mert egyébként az én érzéseimre a mindennapi életben nem könnyű hatni.

De azért ne legyünk ennyire melankolikusak, voltak itt jóságok is.
Már említettem az alakváltók népét, ami talán az alkotott világ legerősebb része. Van náluk egy rend, vannak törvényeik, és ez az egész szépen le is van írva.
És egyébként az egész világ belefér az "egész jó" kategóriába. Oké, nem használtak ki minden lehetőséget, amit az alapötlet adhatott volna, de akkor is ott van az az erős és meglehetősen egyedi alapötlet, és ezt nem lehet tőlük elvitatni. Szóval nem katasztrofális a helyzet, egyszerűen csak mérges vagyok.
Mert egyébként vannak újféle vámpírjaink, a mágiáról alkotott elképzelés sem rossz és van itt egy szép kis hatalmi rendszer is mindezek között, de azt is eléggé elnyomták.


Karakterek:
Kate kidolgozott és egyedi, ugyanakkor én egyszerűen nem bírtam megkedvelni. Tipikusan az a női karakter, aki mindent mindenkinél jobban tud, ő aztán köszöni szépen, de remekül megvan egyedül, az égvilágon mindent meg tud oldani. Ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni a helyzetet, akkor azt mondanám, hogy egyszerűen beképzelt. De mint az állat. Nem azzal van a bajom, mikor egy női karakter erős és önálló, félre ne értsetek, hanem azzal, amikor ezt olyan szinten eltúlozza, hogy az már inkább csak ostobaság. Egyébként voltak olyan megmozdulásai, amiket szerettem, ha megjelenik valami új helyen, egészen biztosan kapunk egy-két vicces párbeszédet, és azért számomra is tudott néha szerethető lenni. És mint mondtam, kidolgozott és elég valóságos is, szóval az, hogy nekem nem szimpatikus, nem jelent sokat.
Curran már más. Na, őt teljes szívemből meg tudtam szeretni. Erős és persze tökéletesen néz ki, meg hasonlók, de ami igazán tetszett, hogy fegyelmezett, és remekül össze tud tartani egy egyébként elég érdekes bandát. Egyébként nagyon tetszett a kettejük párosa. Kate mellé pont egy olyan férfi kell, mint Curran. Nem tudom, hogy tovább fogom-e olvasni, mindenesetre lehetséges, és akkor remélem, hogy többet kapunk a párosukból.
A többi szereplő meg megint csak alig kap időt és a háttérbe van szorítva. Dereket kedveltem, aranyos volt, ahogy folyton hősködött. Az upir kellően taszít, rosszul vagyok, ha rágondolok. Nem részletezném a témát, mert egyrészt azért vannak határok, másrészt az spoiler lenne.
Mindenesetre vannak itt érdekes karakterek, és szívesen megismertem volna őket közelebbről is.

Borító: 
Taszít. De tényleg. Eleve nem vagyok kibékülve az ilyen élő-lélegző ember képe a borítón felállással, és ez még csak nem is szép, vagy ilyesmi. Kicsit olyan, amikor az ember csak így hirtelen rápillant, mintha amatőr szerkesztette volna össze. Egyébként úgy-ahogy passzol a tartalomhoz, a hangulathoz nekem már kevésbé... Nem vagyok oda érte, na.

Kedvenc idézet(ek):
"Amikor találkozott a pillantásunk, Curran elvigyorodott. 
– Nem tartom jó ötletnek – mondtam. 
– Csak nem az exed az? 
– Isten őrizz! Pusztán munka kapcsán ismerem. 
Odaintettem magamhoz a pincért. 
– Igen, hölgyem? 
Curran felé bólintottam. 

– Látja ott azt a rövid hajú férfit azzal a gyönyörű nővel? 
– Igen, hölgyem. 
– Odavinne neki egy csésze tejet, és átadná neki jókívánságaimat? "

"– Mi történt az alfa-farkassal? 
– Támadt egy kis nézeteltérése a legókkal. 
– A legókkal? – ismételtem meg. Kínaiul hangzott az egész. Egy mitológiai alak sem jutott eszembe ezzel a névvel. Vagy ezek valami szigetlakók? 
– Az alagsorba ment le, a mosógépekhez, kezében egy kosár szennyessel, amikor rálépett a gyerekei által szanaszét hagyott legókra, és leesett a lépcsőn. Két bordáját törte el. Két hétig szolgálaton kívül lesz. – Curran megrázta a fejét. – Remekül időzített. Ha nem lenne szükségem rá, már rég kitekertem volna a nyakát!"


Rövid összefoglalás:
Nem tudom azt mondani, hogy nem ajánlom, mert tényleg sok olyan rész van benne, amiért megéri elolvasni. Aki nem szereti, ha egy fantasy világ nem elég kidolgozott, az ki is hagyhatja, viszont akit ez nem zavar, és meg tud békélni egy néha már kissé beképzelt főhőssel, az nyugodtan fogjon hozzá.



2016. október 6., csütörtök

Pierce Brown - Vörös Lázadás

Oldalszám: 432
Kiadó: Agave Könyvek
Eredeti cím: Red Rising
Fordító: Török Krisztina
ISBN: 9786155468322
Országos megjelenés: 2014
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
A fiatal Darrow a Marson él, bányász, és Vörösnek született, a színekről elnevezett kasztokra épülő társadalom legalacsonyabb rétegébe. Fáradtságot nem ismerve kockáztatja az életét a beomló alagutak és lándzsaviperák közt abban a hitben, hogy sorstársaival lakhatóvá teszi a bolygó felszínét a jövő generációi számára. Darrow még sosem látta a szabad égboltot, ám a kötelességét mégis teljesíti, mert reméli, hogy emberfeletti munkájával a saját gyermekeinek is jobb életet teremt. Egy nap azonban megtudja, hogy a Vörösök elől eltitkolják az igazságot, ugyanis a Mars felszíne már alkalmas az emberi életre. Méghozzá nem is akármilyenre. 
Igazságot követelve a kasztjának és bosszúra szomjazva meggyilkolt szerelme miatt Darrow csatlakozik a földalatti ellenálláshoz, hogy megdöntse az Aranyak zsarnoki uralmát. S céljának elérésében semmi sem gátolhatja meg… Még az sem, hogy olyanná kell válnia, mint gyűlölt ellenségei.

Véleményem:
Röviden és tömören: fogd az Éhezők viadalát, fokozd benne a brutalitást, vágd ki a szerelmi háromszöget, növeld a feszültséget, pörgesd fel a cselekményt, és utána, csak hogy teljes legyen az élmény, ezt az egészet pakold ki a Marsra.
Leegyszerűsítve erről van szó, de a leegyszerűsítés könyvek terén nem az én műfajom. Mindenesetre le kell szögeznem, hogy engem ez a leegyszerűsített "bemutatás" is meggyőzne, ugyanis
a, hatalmas Éhezők viadala rajongó vagyok
b, de már kicsit elegem van abból, hogy minden egyes disztópia csöpög a romantikától
c, egy néha még az Éhezők viadalánál is brutálisabb verseny, ami sokkal nagyobb teret kap, sokkal több a résztvevő, és sokkal több a stratégia.

Nem szeretek ilyet mondani, de őszinte leszek: engem megvettek kilóra.
Nem is tudom, mióta kerülgetem ezt a könyvet, de sajnálom, hogy eddig vártam vele. Az egyik legjobb disztópia, amit valaha olvastam, márpedig én elég nagy disztópia mániás vagyok, és elég sokkal volt már dolgom.

Történetünk elején megismerjük Darrow-t, aki a jövőbeli társadalmi ranglétra körülbelül legalján helyezkedik el, és élete javát azzal tölti, hogy embertelen körülmények között dolgozik. Sokakkal együtt a Marson él, és azon van, hogy élhetővé tegye a bolygót a majd ide érkezők számára. Ezt pedig egy nemes áldozatként kellene felfogniuk, bár nem mindenki képes rá.
A Vörösök nyomorban, elnyomásban élnek, és aki ellenszegül, azt kivégzik. Darrow nagyjából elvan ezzel a rendszerrel, de felesége, Eo már nem így áll hozzá, és hamarosan fel is akasztják.
Darrow ekkor gyakorlatilag utána akar halni, de némi rokoni segítségnek hála ez nem sikerül, és egyfajta lázadó szervezetnél köt ki. Itt megtudja az igazságot; a Marson már rég élnek emberek rajtuk kívül, ráadásul a legnagyobb luxusban, de őket továbbra is a föld alatt akarják tartani, mint rabszolgákat. Az ellenálláshoz csatlakozva ő kapja azt a feladatot, hogy beépüljön az Aranyak, azaz a legfelsőbb kaszt tagjai közé, és majd a későbbiekben a kitörő lázadás élére álljon.
Ehhez először is be kell kerülni egy iskolába a legkiválóbb Aranyakkal együtt, és ez az iskola nem egészen olyan, mint amire mi gondolnánk.

Kezdjük a világával: egyszerűen imádtam. Kidolgozott, részletes, és végre meg is magyarázzák, hogy egy ennyire előrehaladott társadalom hogy tud kikötni a diktatúránál, és miért akarja ezt meg is tartani. Mert a disztópiára az a jellemző, hogy van egy diktatúránk, de azt már senki sem érti, hogy ezt az emberek hogyan engedhetik. Hát, itt kapunk rá egy magyarázatot.
De mindez - a kasztok, a politikai berendezkedés, a történelem - háttérbe szorul onnantól kezdve, hogy Darrow bekerül az iskolába.

Ez a "suli" úgy néz ki, hogy a felvett kamaszokat behajítják egy szép nagy területre, házakba osztják, és kiadják nekik, hogy igázzák le egymást, alkossanak csapatot, és éljenek túl.
Az egész lényege, hogy megtapasztalják mindazt, amit egy politikai vezetőnek nem rossz tudni. Nem történelem könyvekből tanulják meg, hogy hogyan kell háborút vívni, hanem a saját bőrükön. Nem elmagyarázzák nekik, hogy hogyan kovácsolhatnak igazi csapatot egy rakás idegenből, és hogyan vívhatnak ki tiszteletet, hanem nekik kell rájönni.

Folyamatosan változnak az erőviszonyok, Darrow pontosan ugyanannyira rosszul fog bele az egészbe, mint bárki más körülötte, de a végére képes felülemelkedni a többieken, és olyan vezető lesz, akit tudok tisztelni.
Na de a "játék"...! Nem jutok szavakhoz, pedig ez nem valami gyakori. Ezen nincs mit magyarázni, ezt el kell olvasni, és csak úgy értheti meg az ember, hogy miről van szó (mert el kell olvasni. Higgyétek csak el nekem). Nincs olyan, hogy jó vagy rossz, olyan van, hogy ember, és emberi döntések. Nincs olyan, hogy határ, olyan van - vagy épp sokszor nincs - hogy józan paraszti ész. Nincs könyörület, nincs finomkodás, és mindig mindennek van értelme és mondanivalója, nem csak random gyilkolásszák egymást az emberek.
Szóval a világ és maga a helyszín és a helyzet már megér egy misét. Sőt.

Aztán ott van az írásmód. Hát az egyszerűen hihetetlenül jó. Ha van valami, ami jellemző a rengeteg disztópiára, hogy a fogalmazás, a szóhasználat unalmas, és az író rövidesen elvérzik az E/1 jelen időben. (Egyébként érdekes, hogy rengetegen ezzel az igeidővel akarják kezdeni, holott ebben a lehető legnehezebb kifejezően, értelmesen írni.)
A lényeg, hogy Pierce Brown nem hogy nem vérzett el, de egy szépirodalmi mű nyelvezeti szintjén sikerült megírnia a könyvet. (Kinek mi számít szépirodalomnak, én most arra gondolok itt, amit nagy általánosságban annak tekintenek.)
A nyelv már nem csak úgy van, hanem egy igazi eszköz, és Brown fantasztikusan alkalmazza.

Egyszerűen annyira hozzám nőtt maga a cselekmény is, hogy mióta csak elolvastam, képtelen vagyok kiszakadni belőle. Nem hogy nem unalmas, de olyan szinten pörög, hogy néha azért kellett megállnom az olvasással, mert félő volt, hogy elveszem a rengeteg esemény között.
De ami ebben igazán jó, hogy nem csak azért történnek dolgok, hogy történjenek, mert hát kell az oda, hanem mindennek oka és pontos magyarázata van. Ó, és persze következménye.
Ráadásul nem csak a karakterekre igaz, hogy nincs egyértelműen jó, vagy rossz, hanem a cselekedeteikre is. Mindig minden függ attól, hogy ki, mikor, hol, hogyan és miért csinálja, és semmire sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy most ez akkor pozitív, vagy negatív cselekedet.
Maga a rendszer sem velejéig romlott, és egy lázadás sem biztos, hogy csak és kizárólag tökéletes lehet. Minden jóban van valami rossz, és minden rosszban van valami jó.

Külön tetszett a stratégia. Mert hát ebben az iskolában arra aztán szükség van. És én nem tartom hülyének magam, de itt aztán nem tudtam mindig megjósolni, hogy amit Darrow, vagy akár valaki más csinál, annak mi lesz az értelme később. Azt hiszem, a helyükben igen hamar elvéreztem volna.

Karakterek:
Darrow egymaga is elvinné a hátán az egész könyvet. Holott nem indít túl fényesen - nem egy lázadó típus, nem is kimondottan bátor. Nem elégszik meg az életével, ugyanakkor beletörődik, hogy ez van. Szinte azonnal az elején gy indít, hogy őt megalázzák, a feleségét megölik (meg őt is majdnem), gyakorlatilag mindene elveszik, és nem is nagyon akar talpra állni.
Majd a végére egy erős, okos, tisztességes férfivá válik, aki pontosan tudja, mit akar tenni, és hogy mit kell tennie. Olyan ember lesz, akit szinte bárki szívest örömest követne, Eleinte elég sok mindent elszúr, de szépen lassan ráébred, kivé kell válnia, és ezt a könyv nagyon jól követi végig. Hatalmas karakterfejlődésen megy keresztül, de végig megmarad benne az, amitől ő Darrow, és szerintem ez az igazán jó karakterfejlődés titka. Nagyon megszerettem és már alig várom, hogy még többet olvashassak róla.
Sevro az, aki az elején nem is érdekelt, de aztán az egyik kedvencemmé vált. Ő volt az, aki megmutatta, hogy egy ilyen világban is lehet az a nyertes, aki első ránézésre - a többiekkel ellentétben - nem tűnik tökéletesnek. Onnantól, hogy elkezdődött a játék, végig bírtam, és folyton azt vártam, hogy mikor toppan be.
Musztáng eleinte nem tűnt annyira szimpatikusnak, de aztán megkedveltem. Talán az volt a gond, hogy valamilyen szinte ragaszkodtam Eo-hoz, bár tudom, hogy nem kellett volna, de Darrow miatt én sem tudtam olyan egyszerűen elengedni. Mindenesetre az utolsó megmozdulását nagyon bírtam, ráadásul Darrow mellett ő volt a legemberségesebb az össze résztvevő közül.
Cassiust sokszor meg tudtam érteni, de sokszor viszont nem, és sajnos az utóbbiból több volt. Azért érdekes karakter, néha még bírtam is. Ő is egy példa arra, hogy senki és semmi sem jó vagy rossz egyértelműen.
A Sakál pedig fantasztikus volt. Nem tudom, miért, de valahogy a legfontosabb szereplők után ő ragadt meg leginkább az agyamban, holott ha jobban végiggondolom, nincs annyira nagyon nagy szerepe. De a találkozása főhősünkkel megtette nálam a kellő hatást.
Tipikusan az a könyv, ahol nem fogok tudni minden fontos szereplőt felsorolni, mert akkor karácsonyig itt ülhetnék. De az biztos, hogy minden egyes karakter valóságos és részletes, és még a legkisebb szerepűek sem két dimenziósak vagy unalmasak.


Borító:
Nekem tetszik, csak hát szerintem nem egészen adja vissza a könyv tartalmát és hangulatát. Nagyjából az első hatvan oldalhoz illik, de utána már annyira nem.
Ettől függetlenül ha csak ránézek, és megkérdezik, véleményem szerint hogy néz ki, akkor az az első szavam, hogy remek. Tetszenek a színek és az egyszerűsége.

Kedvenc idézet(ek):
"Az ember valós mércéje az, amit hatalomra jutva tesz."

"– Képzelj el egy asztalt, amin hemzsegnek a bolhák – magyarázza, miközben nagyot szippant a füstpálcájából, és kényelmesen hátradől. – Ezek a bolhák egészen váratlan és ismeretlen magasságokba ugrálnak fel. De akkor jön egy ember, aki üvegburát borít a bolhák fölé. A bolhák már csak a buráig tudnak felugrani. Akkor az ember leveszi róluk a burát, és a bolhák mégse ugranak magasabbra már. Mert megszokták, hogy ott a bura, és úgysincs annál tovább. Azt hiszik, még mindig ott a fejük felett az üveg – mondja, és kifújja a füstöt. A szeme éppen úgy parázslik, mint a füstölője izzó vége. – Mi vagyunk azok a bolhák, akik mégis magasabbra ugranak. De gyere, meg is mutatom, milyen magasra."

Rövid összefoglalás:
Kortól, nemtől és érdeklődéstől függetlenül tudom ajánlani mindenkinek. Annyit mondhatok, hogy bár annak mondják, szerintem nem igazán számít sci-finek, mert túl sokszor még csak azt sem érzékeljük, hogy nem a Földön vagyunk.
De ezt leszámítva én még csak bele sem tudok kötni, és nem is akarok. Már csak azért is érdemes elolvasni, mert egy nagyon jó társadalomkritika és erkölcsileg is "nagyon ott van". Nekem egy örök élmény, új kedvenc disztópiát avattam, és most azonnal el kell mennem a könyvtárba a második részért.