2017. május 22., hétfő

Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos

Oldalszám: 240
Kiadó: Fumax
Eredeti cím: I Am Not a Serial Killer
Fordító: Szebegyinszki Szilvia
ISBN: 9789639861442
Országos megjelenés: 2012
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

Véleményem:
Dan Wells azt írja az első oldalakon, "Külön köszönöm nagyszerű feleségemnek, hogy a könyv írása során végig támogatott, és azután sem hagyott el, hogy elolvasta."
Nos, akkor még nem érthettem pontosan. Csak amikor befejeztem a könyvet, akkor futott át az agyamon, hogy Dan Wells a kiadás után vajon melyik pszichiátriára kerülhetett.
Viccet félretéve, minden tiszteletem ezé az emberé. Papírra vetett egy nagyon komoly pszichológiai betegséget, ami azért nem olyan egyszerű dolog, főleg, ha az ember hiteles akar lenni - márpedig anélkül nem sok értelme van. Az egy dolog, ha tudod, hogy mi egy ilyen probléma pontos leírása, az pedig egy másik, ha ezt teljesen meg is érted, át tudod érezni, és még tovább is tudod adni.

Az alapszituáció az, hogy van nekünk egy John, aki szociopata, a családja halottasházában segédkezik, és a sorozatgyilkosok megszállottja. Betegesen érdekli a téma, mindent tud a pszichológia oldaláról, fejből fel tud sorolni szerintem kb. minden sorozatgyilkost, és hogy hogyan öltek - és mindemellett retteg attól, hogy ő is azzá válik. Hiszen sok olyan tulajdonsággal rendelkezik, amelyek sok sorozatgyilkosban is megvan.
John szabályok szerint ér és pszichológushoz jár, de minden borul, amikor városában megjelenik egy sorozatgyilkos.

Azért van egy valami, ami nagyon nem tetszett.
Persze tudtam róla előre, nem árultak zsákbamacskát, de amikor már benne voltam a sztoriban és egyre jobban kibontakozott ez a szociopata szál, akkor rettenetesen rosszul esett a misztikus rész. Oké, misztikus thriller, sanszos, hogy kell bele misztikus rész, de... Sokkal jobban örültem volna, ha nincs.
Megvan ennek a maga metaforikus jelentése, ezt is értem. A démon valahol azt szimbolizálja, hogy a sorozatgyilkosok valójában betegségben szenvednek, és bár rettenetesen nehéz ezt egy egészséges embernek megérteni, általában magukon kívüli okokból ölnek. Ez egy nagyon komoly mentális probléma, ami kezelésre szorul. John is elég rossz helyzetben van, de ő azért még mindig más kategória, még ha közel is áll ahhoz, hogy belőle is sorozatgyilkos lehessen.
Szóval értettem, hogy miért volt ez a rész (nyilván a cselekmény is jobban pörög tőle), de szerintem sokkal profibb lett volna az egész - és az íróból egyértelműen kitelt volna az a még profibb - ha nem használ ilyen elemeket. Enélkül talán még nyomasztóbb és lelkiekben megterhelőbb lett volna az egész, de hát valahol ez a lényeg. Megmutatni, hogy a pszichológiai problémák mennyire komolyan és borzasztóak - elsősorban annak, akinek ezzel együtt kell élni, illetve azoknak, akiknek egy ilyen emberrel kell együtt élni.
Mert akármennyire szereted azt a személyt, aki ilyesmivel küzd, ettől csak még nehezebb. Te mindent megteszel érte, kimutatod a szereteted, ő pedig mindenre máshogy reagál, mint ahogy várnád. És nem azért, mert ő nem szeret, hanem mert teljesen máshogy van összerakva, máshogy reagál, máshogy mutatja ki az érzéseit. Ez egy nehéz helyzet, és minden tiszteletem azé, aki minden egyes napját így éli le. Mindkét félnek küzdeni kell, de azért megtalálhatják az utat egymáshoz.
Ahogyan ez a könyvben John és az anyja között is van.

Tehát kapunk egy szociopata lélektant, ami engem nagyon megviselt. Fantasztikus könyv, de épp ezért lelkileg teljesen padlóra kerültem tőle.

A leírások ennek az egésznek szerves részét képzik, sok helyen egyszerűen tökéletesre sikeredtek. Már az első jelenetnél kikészültem. Most legyünk őszinték: mind tisztában vagyunk a halottasházak létezésével, de azért jelentős részünk sosem gondolt bele, hogy pontosan mi történik ott, és annyira nem is akart. Na, hát John hatalmas lelkesedéssel veti bele magát a hullák temetésre való felkészítésére, én meg csak ültem a kocsi hátsó ülésén összeszorított fogakkal, az arcom meg szépen fokozatosan elveszítette az összes színét.
Könyvek esetében nem igazán szokásom kikészülni az ilyesmitől, de ez sok(k) volt. Ráadásul az egészet John szemszögéből látjuk, akit lázba hoz a téma, és minél.... nos, rosszabb állapotban van egy test, őt annál jobban érdekli.

Ez egy laza bevezető, aztán jöhetnek a gyilkosságok. Nyugalom, minden egyes részletről tudomást szerezhet az olvasó.

Minden komolysága mellett Dan Wells azért arra is figyelt, hogy ne rombolja le teljesen az olvasóit lelkileg. Amikor már nagyon sok lenne, akkor azért belevisz egy kevéske humort és oldja a hangulatot. Ezek a részek szerencsére nem ütnek ki nagyon a könyvből, pont illenek oda, ahol vannak, és mindig jókor jönnek.
A könyv egyébként terjedelemre nem hosszú, de én nem tudtam vele gyorsan haladni. Szerintem ha az ember úgy istenigazából belegondol ebbe az egész szociopata ügybe, akkor kénytelen behúzni a kéziféket, ugyanis néha-néha szükség van egy rövid szünetre, amikor megemésztheted, ami addig átjött.

A párbeszédek dr. Neblinnel különösen tetszettek. Látszik, hogy kedveli Johnt, és segíteni akar neki, és az is látszik, hogy John fokozatosan elkezd kötődni hozzá, csak ő maga sem tud ezzel az érzéssel mit kezdeni. Neblin és John is különösen eszes emberek, és bár nem sok közös jelenetük akad, ezekért odáig voltam. Ritka az, hogy egy-egy párbeszédet ennyire kiemelendőnek tartok, de ez most egy ilyen eset.

A végével elégedett voltam, a gyilkos azért okozott egy kicsi meglepetést, és ezer százalék, hogy elolvasom a következő részt, csak előtte szükségem van egy kis szünetre.

Karakterek:
Tulajdonképpen a könyv legeslegfontosabb eleme John, és egy elég rendhagyó karakter. Az a jó, hogy Dan Wells bemutatta, miben más egy szociopata világa, de közben arra is figyelt, hogy az olvasók végig érteni tudják Johnt. Ez a srác beteg - ez van, ezzel született, ezzel kell együtt élni. De minden problémája ellenére még járhat jó úton. Szeret a maga módján és ha ragaszkodik valakihez, akkor ahhoz nagyon, mégha ezt ő maga sem igazán veszi észre. Folyamatosan elemzi magát, igyekszik a jó úton maradni. A karaktere nem marad egy helyben, sokat fejlődik a könyv eleje és vége között. Amikor megismerjük, folyamatosan azt hajtogatja magában, hogy normális akar lenni, és újra és újra végigjárja, hogy ehhez miket kell tennie.
A könyv végén már belátja, hogy pontosan olyan nem lehet, amit "normálisnak" gondol, de vannak dolgok, amiket igenis megtehet annak érdekében, hogy jó életet élhessen. Nincs Heppy End, tökéletesen tisztában van vele, hogy mindig is lesznek nehézségek az életében, de igyekszik.
John édesanyjára, megmondom őszintén, sokszor haragudtam. Aztán rájöttem, hogy egyszerűen csak nem tudta kezelni a helyzetet, de ez azért változott. Az az igazság, hogy nem egészen volt tisztában vele, hogy mit jelent az, hogy a fia szociopata, azt pedig végképp nem tudta, hogy mit kezdjen vele. Hibát hibára halmozott, ami egyre csak növelte a konfliktusok számát, de ez emberi dolog. Kezelhette volna jobban az elejétől fogva? Igen. De nem tette, és ezen már nem lehet változtatni. Most már inkább a jelenre kell koncentrálnia.
A többiek karakterének annyira nem volt nagy szerepe, igazából egyelőre csak John szempontjából számítottak, de ez még változhat.

Borító: 
Kellően hátborzongató. Szörnyen nyomott hangulatom lesz már attól is, ha ránézek, de ez van, ez egy ilyen könyv. Igazából nagyjából elégedett vagyok vele, bár lehetne jobb is.

Kedvenc idézet(ek): 
"Nem érdekes, mások mit gondolnak, ha tudod, hogy igazad van."

"Bioszon tanultuk az élet definícióját. Akkor nevezünk valamit élőlénynek, ha eszik, lélegzik, szaporodik és növekszik. A kutyák élnek, a kövek nem. A fák élnek, a műanyag nem. Ha csak ezt a definíciót nézzük, a tűz nagyon is él. A fától a húsig mindent megeszik, és a hamut üríti maga után, levegőt lélegzik, mint az emberek. Oxigént szív be, kormot fúj ki. A tűz növekszik, és terjeszkedik, új tüzeket alkot. Olajat iszik, hamut ürít, küzd a területéért, szeret és gyűlöl. Néha, ahogy figyelem, hogy vánszorognak át az emberek a mindennapokon, úgy érzem, a tűz sokkal inkább él, mint mi – fényesebb forróbb, és biztosabb magában. Tudja, hova tart.
A tűz nem nyugszik, a tűz nem fogad el semmit, a tűz nem csak úgy „elvan”.
A tűz cselekszik.
A tűz él."

"Nem az a furcsa, hogy én a megszállottja vagyok, hanem az, hogy mások miért nem."

"Mindenki fél a másságtól, és aki a leginkább különbözik, az nyeri majd a boszorkányüldözés-játékot."

Röviden összefoglalva: 
Ajánlom, ha úgy érzed, érdekel egy szociopata lelki világa, képes vagy teljesen átérezni, amit olvasol, és közben nem roppansz bele ebbe az egészbe. Bennem nagyon mély nyomokat hagyott, és abban is biztos vagyok, hogy folytatom a sorozatot.
Ha teljesen hidegen hagynak a pszichológiai problémák, vagy épp nem túl erős a gyomrod, akkor viszont nem biztos, hogy ez a te könyved.



2017. május 15., hétfő

Jennifer A. Nielsen - Az Árnytrón


Kapcsolódó: A hamis herceg, A szökött király

Oldalszám: 344
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: Ascendance Trilogy 3: The Shadow Throne
Fordító: Szujer Orsolya
ISBN: 9789633993347
Országos megjelenés: 2015.11.27
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Egy ​háború. Túl sok véres csata. Vajon megmentheti-e a király az országát, ha a saját túlélése is kétséges?

A háború elérte Carthyát. Az ország minden ajtaján és ablakán bekopogtat. És amikor Jaron megtudja, hogy Vargan király elrabolta Imogent, hogy térdre kényszerítse Carthyát, az ifjú király felismeri: az ő feladata, hogy vakmerő mentőakcióba fogjon. Ám minden, ami elromolhat, az el is romlik.

Barátai szétszóródtak Carthyában és a környező országokban. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megóvja országát a pusztulástól, Jaron elindul talán utolsó útjára, hogy megmentsen mindent és mindenkit, akit csak szeret.

Ám még pengeéles esze sem elég ahhoz, hogy elhárítsa a hatalmas veszélyt, ami őt és országát fenyegeti. Vajon útközben elveszti azt, ami a legfontosabb? És a végén vajon ki foglalhatja el Carthya trónját?

Véleményem:
Édes istenem, én ezt a trilógiát nem győzöm dicsérni. Valahogy már szent célomnak tekintem, hogy minél több emberrel ismertessem meg. Mindenesetre azt továbbra sem vagyok képes befogadni, hogy miért ismerik ilyen kevesen, és újra és újra felteszem magamnak a kérdést, hogy hova szublimált a fandom - mert hát nekem automatikusan az jön, hogy annak lennie kell.

Na de.
Giger szokásához híven értelmes megnyilvánulással indítja a gondolatsort.
Ebben a részben kitörik az a háború, amit már a Hamis hercegben is éreztünk jönni. Jaron Carthya királya, akit három oldalról támadnak, holott egy országgal szemben se lenne könnyű dolga. Imogent elrabolták, az ifjú uralkodó azt se tudja, hol áll a feje, márpedig ezt a háborút csak és kizárólag ésszel nyerheti meg, mert puszta erővel esélye sincs.

Eléggé sablonos megállapítás, de ez a könyv egy remek trilógia méltó lezárása. Pontot tesz ennek a történetnek a végére, úgy, hogy közben van egy önálló cselekménye, amiért már önmagában megéri elolvasni. Jaront egy árvaként ismertük meg, a második részben végre királlyá vált, most pedig végleg felnőtt, és ezt nagyon jó volt nézni. Végig megtartotta az értékeit és elveit, tulajdonképpen alig változott valamit - igazából csak érettebb lett, és megismerkedett a barátság fogalmával. Az előző résszel kapcsolatban már épp eleget ömlengtem arról, hogy mennyire remek karakter, és hogy a szerző milyen szépen közvetíti - az egyébként szintén nagyon szép - üzeneteit az ő karakterén keresztül.

Ez a harmadik rész szól mindarról, amiről az eddigiek, és hozzá még a hűségről és a felnőtté válásról. Eszerint a trilógia szerint a felnőtté válás nincs korhoz kötve, és ezt a véleményt csak osztani tudom.
Mert valahol mindegy, hogy hány éves vagy, ugyanúgy lehetsz úgymond "gyerekes" és teljesen érett is 16 évesen, mint ahogy 36 évesen. A kor csak egy szám, a kérdés az, hogy hogyan tudsz kezelni bizonyos helyzeteket.

Amit még nagyon szépen bemutat ez a könyv, az a becsület, illetve itt a háttérben azzal is foglalkozik, hogy pontosan mit is jelent jó embernek lenni.
Az, hogy valaki jó ember, avagy sem, a döntéseiben nyilvánul meg, semmi másban. Nem számít sem a kor, sem a származás, se semmi más, csak a tettek. Ugyanakkor azt is bemutatja, hogy ez a dolog nem szimplán fekete-fehér. A jó emberek is tesznek rossz dolgokat, ahogy a rosszak is jókat, ráadásul sokan napok alatt is rengeteget változnak.
Hogy én mit gondolok a témával kapcsolatban, az a saját dolgom, ahogyan mindenki másnak is, de a könyv ilyen téren is gondolkodóba ejtett. Nem erőlteti rád a véleményét, egyszerűen csak arra ösztönöz, hogy gondold át a témát, és ne ítélkezz túl gyorsan, mert az sosem vezet jóra.

Ez a trilógia az ehhez hasonló nagyobb kérdésekre, fontosabb témákra fekteti a hangsúlyt, és nem győzöm elégszer elmondani, hogy ezek miatt mennyire megérdemli az olvasók figyelmét. Tény és való, hogy nincs túl sok jól kidolgozz karaktere, de nem is ez a lényeg, a hangsúly Jaronon van. Az is igaz, hogy néhol egy kicsit túl gyors, de még így is ad időt az agyalásra, és én itt ezt valahogy egy kicsit fontosabbnak érzem, mint magát a cselekményt.

Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy én nem izgultam végig az egészet. Jaron észjárása valami eszméletlen, nagyon sokszor tudott meglepni. Az a jó, hogy az írónő nem árul el mindent, sok dologra csak utal, és mi is csak akkor szembesülünk Jaron valódi terveivel, amikor az ellenségei. Így egyrészt sosem laposodik el a történet, másrészt odáig vagyok az ilyen csavarokért. Olyan ez nekem egy kicsit, mint ajándékokat bontani. Nem tudod, mi van benne, de olyan izgatott leszel, hogy öröm nézni, és bárminek örülsz, amit a dobozban találsz.
Jaron terveire pedig nem lehet csak úgy rámondani, hogy "bármi", ezekért külön le a kalappal az író előtt.

A stílust továbbra is nagyon szeretem. Egyrészt mert sok helyen már csak ez is gondolkodásra ösztönöz, másrészt meg mert Jaron belső monológjainak nagy részén remekül szórakoztam. A vele folytatott párbeszédek se semmik, de a gondolatai mindent visznek.
A végével pedig nagyon elégedett voltam, szerintem ez a lezárás tökéletesen illik ide. Összességében rettenetesen örülök, hogy összetalálkoztam ezzel a trilógiával, és biztos vagyok benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy elolvastam.





Karakterek: 
Jaron végérvényesen helyet nyert magának a nagy kedvenceim között. Felnőtt, de még most is ugyanaz az értékrendje, mint a legelső könyv elején, és ezt nagyon szeretem benne - főleg, hogy ezzel az értékrenddel én is szimpatizálok.
Ez a srác igazából képes lenne egyedül elvinni a hátán a trilógiát, imádom minden mondatát és gondolatát. Én már sírtam érte, nevettem vele és a körmömet rágtam, annyira izgultam a sorsa miatt. Merem állítani, hogy egy - ha nem a - tökéletes YA karaktert ismertem meg a személyében. Nem úgy tökéletes, mint ember, hanem mint karakter, ezen van a hangsúly. Szörnyen fog hiányozni, és boldog vagyok, hogy megkapta azt az életet, amit megérdemel.
Imogent nagyon kedvelem, és szeretem a szerelmi szálukat is. Annyira nem akarok spolerezni, de a könyv első felében én lazán megsirattam, és csak akkor jöttem rá, hogy eddig mennyire kötődtem hozzá. Nyilván nem annyira részletesen a jellemrajza, mint Jaroné, de szerintem pont eleget kaptunk belőle. Remek női hős, remélem, hogy még sok ilyennel fogok találkozni.
Mott-ről még mindig azt mondom, hogy kevés volt, de ez csak a múltjára vonatkozik. A jelenben nagyon megszerettem, ő az a hűséges harcos, aki még egyfajta apai szerepet is betöltött Jaron mellett. Megmutatja, hogy milyen az az igaz ember, és mit jelent a lojalitás.
Vargan remekül működött, mint gonosz, teljes mértékben tudtam gyűlölni, ami azért ritka. Akárki akármit mond, sokkal nehezebb olyan gonoszt alkotni, akit ténylegesen gyűlölnek az emberek, mint olyat, akit azért szeretnek is, mert hát meg lehet érteni. Vargant lehet érteni, mégis gyűlöltem, mert borzalmas ember, borzalmas természettel.
Tobias és Roden megkapták a megfelelő lezárást, ahogyan Amarinda is. Tökéletesen működtek, mint mellékszereplők, rajtuk keresztül kaptunk egy szép üzenetet a barátságról.

Borító: 
Tetszik, bár a pirossal nehezen békéltem meg. A grafikája nagyon jó, szeretem a letisztult borítókat, ráadásul a cím betűtípusát imádom, de a szín eleinte szúrta a szemem. A másik kettő könyv mellé téve viszont jó, és így már nem is nagyon tudok mást elképzelni helyette.

Kedvenc idézet(ek):
"– Királyom, a legvégsőkig fogjuk önt követni. De láttuk, hogy mennyien vannak. Úgy becsülöm, körülbelül ötszörös túlerőben lehetnek.
Hátradőltem a székemben, és elmosolyodtam.
– Csak ötszörösben? Akkor talán meg kellene fontolnunk, hogy a seregünk felét hazaküldjük, nehogy megijesszük őket."

"– Senki sem fog csak úgy tisztelni az életben. A tiszteletet meg kell szerezned, ki kell érdemelned, utána pedig úgy kell óvnod, mintha szent ereklye lenne, mert nem számít, mennyire is nehéz megszerezni az emberek tiszteletét, egy pillanat alatt el lehet veszíteni."

"– Nem tudok Terrowic lova mögött jönni – ellenkeztem. – Elviselhetetlen a szaga.
– Mindegyik lónak ugyanolyan a szaga – felelte Kippenger.
Erre én csak Terrowicra néztem.
– Nem is a lóról beszélek."

Röviden összefoglalva:
Úgy gondolom, megéri elolvasni az egész trilógiát. YA, de minden korosztálynak megfelel. Ha valaki csak most ismerkedik a YA könyvekkel, akkor ez a tökéletes kezdés. Persze, lehet találni benne kivetnivalót (miben nem lehet?), de sokkal több benne a pozitívum, és több szempontból is remek trilógia. Nekem maradandó élmény, teljes szívemből ajánlom.