2018. január 7., vasárnap

Sarah J. Maas - Köd és harag udvara

Kapcsolódó: Tüskék és rózsák udvara

Oldalszám: 750
Kiadó: Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Eredeti cím: A Court of Mist and Fury
Fordító: Hetesy Szilvia
ISBN: 9789634570943
Országos megjelenés: 2017.12.15
Moly.hu: XXX

Fülszöveg:
Én ​nem vagyok jó. Semmi vagyok, és a lelkem, halhatatlan lelkem el van átkozva… Mintha a tüdőm is cserbenhagyott volna, de próbáltam levegőt venni, hogy ki tudjam mondani, hogy nem. Nem.
Miután Feyre kiszabadította szerelmét, Tamlint a gonosz tündérkirálynő karmai közül, már halhatatlanként, tündérmágiája birtokában tér vissza a Tavasz udvarába. De nem feledheti sem a szörnyűségeket, melyek révén megmentette Tamlin népét, sem az alkut, amit Rhysanddel, az Éjszaka udvarának rettegett főurával kötött.
Egyre jobban bevonódik Rhys ügyeibe és fellángoló érzelmei hálójába, ám háború közeleg: egy minden eddiginél hatalmasabb gonosz erő fenyeget azzal, hogy mindent elpusztít, amiért Feyre valaha küzdött.
Szembe kell néznie a múltjával, elfogadnia különleges adottságait és döntenie kell a sorsáról.
Oda kell adnia a szívét, hogy meggyógyítsa a kettéhasadt világot.

Véleményem:
Az előző résznél sokszor elmondtam, hogy nem rossz az a könyv, de ettől az írónőtől én többet vártam.
Na, itt van az a több.
Most már hivatalos: Sarah J. Maas remek író, de a nyitókötetekkel nincs összebarátkozva. A sorozatok összes többi részét fantasztikusan meg tudja írni, de az elsőt valahogy nem. Végül is mindenkinek vannak gyenge pontjai.

A történet nem sokkal az első rész vége után játszódik. Feyre tündérként él tovább, próbálja feldolgozni, ami vele történt, és készül rá, hogy összeházasodjon Tamlinnel. Kapcsolatuk azonban nem felhőtlenül boldog, mindkettőjüket kísértik a Hegyalján történtek, ráadásul ott van Feyre Rhysanddel kötött alkuja is.

Sarah J. Maas az első részben felépített egy rendszert, elkezdett kidolgozni egy kapcsolatot, most pedig fogta magát, fél másodperc alatt kitörte a dolog gerincét, ugrált rajta egy kicsit, és alkotott valami sokkal jobbat, amiben azért visszaköszönnek a régi szépségei.
A világ kinőtt magából, a szerelmi szál vett egy hajtűkanyart és függőlegesen megindult felfelé, a karakterek ezerszer kidolgozottabbá és árnyaltabbá váltak. Sokkal epikusabb és pörgősebb lett az egész, mind a háború miatt, mind érzelmi síkon.

Na de kezdjük ott, hogy világ. Én szerettem az első részben a Tavasz udvarát, és tetszett a világépítést, de mindaz igazából semmi ehhez képest. Megismerjük az Éjszaka udvarát és ennek a világnak még jó sok pontját, részletes leírást kapunk, és én már ott akarok élni, köszönöm szépen. Nagyon jó a hangulata az egésznek, érdekes és az írónő remekül festi le. Az az igazság, hogy ilyen téren ez a sorozat már sokkal jobban teljesít, mint az Üvegtrón.

Aztán, maga a cselekmény. Na hát itt is van minden. Minden, amiért panaszkodtam az első részben, megszűnt létezni, és jött helyette valami sokkal jobb. Izgalmas, jól ütemezett, a könyv nem engedi magát letenni, a vége miatt pedig a falat kaparom a folytatásért. 750 oldalas a könyv, de túlontúl rövidnek éreztem, olvastam és olvastam, mert tudni akartam, mi történik, de közben nagyon nem vágytam rá, hogy vége legyen.  Pontosan ez az, amit az írótól vártam. Egy tündérvilág, ami a háború küszöbén áll, és ezt nem lehet megoldani annyival, hogy most akkor mindenki harcol a jó ügyért, ugyanis mindenki szerint más a jó ügy, mindenkinek mások az érdekei, senkiben sem lehet igazán megbízni, ráadásul az ellenség sokkal erősebb, mint ami még könnyen kezelhető lenne.

Van nekünk olyanunk is, hogy szerelmi szál. Na most, az előző résznél sokat panaszkodtam erre a területre, mert hát határozottan gyengére sikeredett a dolog.
Na most, itt volt egy fordulópont. Már az elején kiderül, hogy a Tamlin-Feyre szál erősen haldoklik, és hogy ez csak egy amolyan szükséges rossz volt.
Elgondolkodtam rajta, hogy mégis minek kellett bele egyáltalán, de van benne logika. Visszanézve már nem volt felesleges a dolog, és bár erőltetett, megvan ennek az oka.
Van nekünk viszont egy új szerelmi szál, amit egyszerűen imádtam, és állítom, hogy a legjobb, amit Sarah J. Maas eddig megírt, pedig ilyen téren is szokott alakítani.

Aztán: karakterfejlődés.
Feyre az előző részben egy olyan főszereplő volt, akit egyszerűen nem tudtam hova tenni. Ki tudtam békülni vele és láttam a kidolgozottságát... de ennyi. Itt viszont sokat változik a helyzet.
Feyre gyakorlatilag depressziós lett, és elkezdett teljesen leépülni. Ezen Tamlin sem segít, gyakorlatilag csak tovább ártanak egymásnak.
Aztán kap külső segítséget, de ez nem lenne elég. A külső segítség annyira elég, hogy realizálja a pontos helyzetét, és rájöjjön, hogy van választási lehetősége. Nagyon szerettem ezt a részt, ugyanis valamilyen szinten reális. Kell külső segítség, ugyanakkor te is kellesz hozzá, hogy felépülhess. Egyik sem hiányozhat, és senki sem mondja, hogy könnyű.
Feyre küzdött, és bár sosem felejti el a múltat, mondhatjuk, hogy kimászott a depresszióból. És a könyv érzékelteti, hogy ehhez mekkora erő kell, és Feyre tulajdonképpen ezért lesz hős. Mert a saját démonaival szemben győzött.
De ezen kívül is vannak itt dolgok. Sokkal árnyaltabb és - számomra legalábbis - érhetőbb lett, és nem ő az egyetlen.
Még az első résznél reklamáltam, hogy Rhysand sokkal érdekesebb karakternek tűnik, mint Tamlin. Na, jó helyen tapogatóztam. Nem nagyon akarok spoilerezni, de legyen elég annyi, hogy elég nagy kedvencet avattam.
Tamlinnel kapcsolatban meg csak annyi bukott ki belőlem, hogy "én megmondtam".

De kapunk még új szereplőket is, ott van Cassian, Azriel, Mor és Amren, a Nyár udvarának főura, és egyre többen lesznek, ahogy belemászunk a politikába.

Nem mondom, hogy ez a könyv tökéletes. Ha nagyon szét akarom szedni, biztos felszínre tudok hozni nem egy hibát, de elsőre semmi komoly nem jön fel. Az az igazság, hogy annyira élveztem olvasni, és annyira sok részlete tetszett, hogy ha voltak is hibái, nem tűnt fel. A fordítás is jobban sikerült, mint az első résznél (bár azon továbbra sem tettem túl magam, hogy a Drakon nevet "lefordították" és lett belőle Sárkány), és elírást is kevesebbet találtam.

Borító:
Lényegesen jobban tetszik, mint az első részé, már csak a színvilága miatt is. Azt még mindig nem értem, miért nem lehet a magyar címet ráírni és levenni az angolt, de ezt leszámítva nagyon szép és tökéletesen passzol a tartalomhoz.

Kedvenc idézet(ek):
"Rhysand lesepert egy láthatatlan porszemet Tamlin ingujjáról. A lelkem mélyén csodáltam vakmerőségét. Ha az én torkomat választotta volna el csupán néhány hüvelyk Tamlim fogaitól, akkor én biztos mekegtem volna a félelemtől.
Rhys tekintete rámvillant.
– Tévedsz. Ha jól emlékszem, amikor Tamlin fogai a torkod közelében voltak, akkor jol pofán vágtad."

"Örülj, hogy emberi szíved van, Feyre. Csak sajnálhatod azokat, akiknek nincsenek érzéseik."

"Rhysand a nyugalom álarcát öltötte magára.
– Hová rejtették?
– Mondj egy olyan titkot, Éjszaka lordja, amiről senki nem tud, és én is elmondom neked az enyém.
Már valami borzalmas igazságra készültem, de Rhys így szólt:
– A jobb lábam hasogat, ha esik az eső. A háborúban sérült meg, és azóta fáj.
A Csontfaragó elröhögte magát, én pedig döbbenten bámultam Rhysre.
– Mindig is te voltál a kedvencem."

Röviden összefoglalva:
Mindenképpen ajánlom. Ha valaki olvasta az első részt, és nem tudja eldönteni, akarja-e a másodikat, akkor akarja, higgye el. Sokkal jobban sikerült, mindenképpen megéri kézbe venni.
Sarah J. Maas rajongóinak gondolom már egyébként nem kell ajánlani, aki pedig még nem olvasott az írónőtől, annak szerintem egy próbát megér.


2017. december 29., péntek

Victoria Aveyard - Vörös királynő

Oldalszám: 422
Kiadó: GABO
Eredeti cím: Red Queen
Fordító: Kleinheincz Csilla
ISBN: 9789634061144
Országos megjelenés: 2015
Moly.hu: XXX

Fülszöveg: 
AZ ISKOLÁBAN TANULTUNK AZ ELŐTTÜNK LÉTEZETT VILÁGRÓL, az angyalokról és istenekről, akik az égben laktak, és szelíd szeretettel uralkodtak a Földön.
Egyesek szerint ezek csak mesék, de én nem hiszem.

Még mindig uralkodnak fölöttünk az istenek.
Lejöttek a csillagok közül.
ÉS MÁR NEM SZELÍDEK.

A közrendű, nyomorgó Vörösök az Ezüstök uralma alatt élnek, akik isteni hatalommal bíró harcosok.
Mare Barrow, a tizenhét éves falusi Vörös lány számára úgy tűnik, soha semmi nem fog megváltozni.
Mare az Ezüstök palotájába kerül, hogy azok között dolgozzon, akiket legjobban gyűlöl. Hamar felfedezi azonban, hogy vörös vére ellenére ő is halálos hatalommal bír, amely az Ezüstök uralmának végét jelentheti.

A hatalom játszmája azonban veszedelmes, és ki tudná megmondani, hogy ebben a vér által kettéosztott világban ki kerül ki győzedelmesen?

Véleményem: 
Meg nem tudnám mondani, hogy pontosan mióta szemezek ezzel a könyvvel, de minimum egy éve, az biztos. A könyvtárban viszont mindig csak a második részét láttam (vagy azt se), és csak most sikerült megkaparintanom.

Érdekes ez a könyv. Napokat ültem rajta, miután elolvastam, mert egyszerűen nem tudtam, mit gondoljak róla. Az egyértelmű volt, hogy tetszett, de nem akartam, hogy ez elvakítson és ne vegyem észre a hibáit - megtörtént már. Túl sokszor. És mindig utólag jöttem rá, amikor már kitettem a véleményt. Ezt a hibát elkerülendő, adtam időt magamnak (úgyis jobb, ha le tud ülepedni a KMK cikkem).

Kezdjük az alapfelállással. Van nekünk egy disztópikus világ, ahol kétféle ember létezik; Vörös, olyan, mint a mai átlag ember, és Ezüst, ezüst színű vérrel és természetfeletti képességekkel. Az Ezüstök uralkodnak és fényűzésben élnek, a Vörösök pedig szolgálják őket, teljesen alájuk vannak rendelve és nyomorognak. Gyakorlatilag rabszolgák.
Főszereplőnk, Mare Vörösnek születik, de kiderül, hogy rendelkezik bizonyos képességekkel, és bizonyos szerencsétlen eseménysorozatoknak köszönhetően Maven, a fiatalabbik herceg jegyese lesz, és a politikai játszmák közepébe csöppen.

Na most, valóban sok dolog tetszett ebben a könyvben.
Egyrészt maga a világ. Sokat a múltról ugyan nem tudunk, de valaminek az eredményeként kétféle ember él a Földön, és megvannak köztük a különbségek. Aki erősebb, az van felül, az a csúcsragadozó. És ezek nem mi vagyunk. Nem az egyszerű, pirosan vérző, hétköznapi ember, hanem az, akinek fizikailag nagyobb ereje van. Érdekes ebbe belegondolni, hiszen a könyv kegyetlenül az arcunkba mondja, hogy az ember azért van a tápláléklánc csúcsán, mert szerencséje volt, és így alakult. Ha megjelenik egy nála fejlettebb faj, akkor lőttek az uralmunknak.

A hangsúly - félig - a hatalmon van, a hatalomvágyon és azon, hogy a legtöbben mit meg nem tesznek érte. Egyszerűen ilyen faj vagyunk, sokkal többen vágynak arra, hogy mások fölött állhassanak, mint ahányan nem, és ez elkeserítő, de igaz. Könyvünk szereplői közül rengetegen semmi másra nem vágynak. Nem számítanak a kincsek, sem a jólét, az számít, hány ember fölött uralkodsz, és a tudat, hogy mennyi mindent tehetsz meg.

A hangsúly másik fele pedig a bizalmon és az áruláson van. A könyvben sokszor feltűnik a mondat: "Bárki bárkit elárulhat." És ez így is van. Senki ne ringassa magát abba a hitbe, hogy szeretett főszereplőnk nem teszi meg.
Az elején ezt a dolgot nehéz átérezni, mert még nem ismerünk senkit és nem látjuk át a helyzetet, de a könyv második felében, már világos, hogy az írónő ezt a mondatot komolyan gondolta. Senkiben sem lehet bízni, mert lehet az akár a jó cél érdekében is, de mindenki elárulna szinte mindenkit. És persze feljön a kérdés, hogy a cél valóban szentesíti-e az eszközt, bár ezt a könyv nem dolgozza ki túlzottan, pedig ez egy jó lehetőség.

Javarészt a szereplőkkel is elégedett voltam, bár ilyen téren még van hova fejlődni. Nagyon kíváncsi lennék, hogy Mare karakterével mit kezd a szerző a későbbiekben, ugyanis ő a főszereplőnk és egyelőre "jóként" van beállítva, de azért érdekes egy gondolkodásmódja van. Ebből kétféle dolog lehet. Az egyik, hogy ez tudatos és Mare később rájön, hogy változni kéne, vagy nem az, és lesz nekünk egy borzalmas főszereplőnk, akiről el kéne hinni, hogy példakép. Az előbbi megoldásért jár a piros pont, az utóbbi esetében viszont verni fogom a fejem a falba.
Rajta kívül még a két herceget ismerjük meg jobban, a többiek eléggé háttérbe szorulnak, vagy csak apró információmorzsákat kapunk róluk. Cal és Maven érdekesek, és kellőképpen élőek, de nem kiemelkedően kidolgozottak. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy mit kezd velük a következő rész.

A megfogalmazás tetszett, egy kicsit különleges volt és a fordítónak is jár a piros pont.

Ami igazán berántott, az azt hiszem, a hangulat volt. Az ugyanis meglehetősen erős, és nem nagyon ereszti az embert.
A cselekménnyel már voltak gondok. Valahogy az ember nem érzi a tettek és történések súlyát, a csavarok kiszámíthatóak, és végül is nem tudjuk, hogy hova akar kilyukadni ez az egész - ami nem lenne baj, de végig volt bennem egy olyan érzés, hogy az írónő se tudta. A vége jó volt, kellőképpen pörgős és izgalmas, éreztük a dolgok jelentőségét, és volt tét, de közben a politikai események szólhattak volna sokkal nagyobbat is. Kár érte, mert az ötlet nagyon jó, de a kivitelezés ilyen téren elég gyenge.

Ettől függetlenül olvasom tovább a sorozatot, és reménykedem, hogy az írónő tanult a hibáiból és a második rész már olyan területeken is jól fog teljesíteni, amelyeken az elsőnek nem jött össze a dolog.

Borító: 
Én odáig vagyok érte. Egyszerű és szép, de mindent elmond, amit kell, tökéletesen passzol a tartalomhoz és igényes.
Viszont nálunk a GABO adta ki, akiknél nem újdonság, hogy szétesnek a könyvek - az addig oké, hogy könyvtári, de az azért egy kicsit erős egy 2015-ös könyvtől, hogy darabjaira hullik a kezemben. Szó szerint.

Kedvenc idézet(ek): 
"Láng és árnyék. Az egyik sem létezhet a másik nélkül."

"– Hasonlóképpen, úrnőm.
– Ne nevezz így!
– Ahogy kívánod, úrnőm."

"Mindegy, milyen színű az ember vére, mindig elbukik."



Röviden összefoglalva:
Hibái ellenére én tudom ajánlani. Van benn egy-két elgondolkodtató dolog a világából adódóan, és eléggé olvastatja magát, szóval ha az ember vevő az ilyesmire és épp nincs mit olvasnia, akkor nem rossz választás.